A pergetés Iskolája I. rész

Szándékaim szerint e rovat segítségével huszonöt évnyi intenzív pergetés tapasztalatait osztom meg az olvasókkal, semmit sem titkolva, a legféltettebb műhelytitkokat is “kiadva”. Amennyiben velem tartanak, megismerkedhetünk a pergetésben rejlő lehetőségekkel, megtudhatjuk, mikor, hol, milyenhalakra pergethetünk eredményesen, hogyan állítsuk össze szakszerűen pergető felszerelésünket, milyen szempontok alapján válasszuk meg műcsalinkat a rendkívül bőséges kínálatból…..

Dunai horgászatra alkalmas szerelékünkkel - műcsalinkkal egy más jellegű vízen, nagy valószínűséggel csak égni fogunk

és lesz még szó száz különféle dologról, amelyek ismerete elengedhetetlen az eredményes pergetéshez. Remélem, kezdő, haladó és profi pergető horgász egyaránt talál majd írásaimban kedvére valót, érdekeset, tanulságosat, szórakoztatót vagy újszerűt. Mivel minden út az első lépéssel kezdődik, néhány bevezető mondat után kezdjük mi is az alapokkal. Tartsanak hát velem!

De gustibus non est disputandum…. ízlésekről nem lehet vitatkozni! A magyar horgászok túlnyomó többsége kifejezetten ponty centrikus beállítottságú, jómagam viszont a kisebbséghez tartozom. Negyedszázada űzöm megszállottként a különféle ragadozó halakat, főként az általam legsportszerűbbnek és általában legeredményesebbnek tartott különféle pergető módszerekkel. Persze a pergetés igen nagy, komplex, összetett témakör. Tucatnyi halfajra pergethetünk eredményesen, de szinte minden faj horgászata különféle felszerelést, műcsalit és felkészültséget (meg persze némi befektetést) igényel. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy ahány ház, annyi szokás. értem ezalatt azt, hogy jól bevált, sokszor bizonyított dunai szerelékünkkel - műcsalinkkal egy más jellegű vízen, (pl. a Balatonon) nagy valószínűséggel csak égni fogunk. Nem kedvez a pergető horgászat szélesebb körű elterjedésének az utóbbi időkben gomba módra elszaporodott fizetős-maszek tavak léte sem. Elkényelmesedett horgászok tömege lepi el ezeket a vizeket nap, mint nap, busás árak befizetése ellenében szinte biztos halfogást remélve. Vérbeli pergető horgász számára itt viszont nem terem babér: elrontaná, vagy még inkább lehetetlenné tenné szórakozását az egymástól néhány méterre bevetett fenekező készségek kavalkádja.

Pergetés közben nem ülhetünk a napernyő alatt kényelmesen, kezünkben egy üveg hideg sörrel várva, hogy valamelyik frissen telepített éppenhogy pontyocska felakassza magát horgunkra. Marad az ártéri erdőkben való bolyongás, nyaktörő bukdácsolás a kövezéseken, a sás szúrása, a szúnyogcsípés, rekkenő hőség vagy éppen csikorgó mínuszok… Nincs tehát könnyű dolgom, ha kedvet akarok csinálni a pergetéshez, de igyekszem viszonylag átfogó képet festeni a módszerben rejlő lehetőségekről. Ne feledjük: nagy természetes vizeinkben (Duna, Tisza, Körösök, Balaton, Velencei-tó, stb.) igen nagyok és horgászati szempontokból jórészt kihasználatlanok a tartalékok. Megfelelő felszereléssel, helyesen megválasztott és jól vezetett műcsalival, bizonyos felkészültséggel - gyakorlattal egész éven át (természetesen a fajlagos tilalmi időszakokat kivéve) eredményesek lehetünk. Ebben szeretnék némiképp írásaimmal segédkezet nyújtani, melyeket elsősorban a pergető horgászat iránt nyitott, már horgászati alapismeretekkel rendelkező sporttársaimnak Jó szórakozást, eredményes pergetést kívánok!

Jó bornak is kell a cégér… A következő történetet annak igazolására szánom, hogy a pergetésnek igenis van létjogosultsága. Vagy mégsem? Döntsük el magunk! Néhány évvel ezelőtt történt, hogy egyik kedvenc dunai kövezésemre indultam csukázni. A hely adottságainak megfelelően (viszonylag sekélyvíz, akadók sokasága) az itt már jól mérsékelten mélyre törő, egytestű, törtcsőrű RAPALA wobblerem használata mellett döntöttem. Hogy milyen eredménnyel? Erről kicsit később… Befejeztem már a horgászatot, éppen induláshoz készülődtem, amikor rám köszöntek. Idősebb horgász volt az illető, akiből csakúgy sütött az izgalom. A szabványkérdezősködést is mellőzve (volt-e valami?) azonnal, kapkodva szerelni kezdett. Közben elfúló hangon mesélte, hogy ő már évek óta horgászik itt csukára élőhallal, de amit a napokban látott….! Tudja, - mondta - a múlt héten kétszer is kijöttem, de kapásom sem volt. Egyszer aztán fiatal horgász érkezett, megállt felettem vagy ötven méterrel, és horgászni kezdett. Húsz -harminc percen belül két akkora csukát fogott, hogy tátva maradt a szám, pedig sokat látott öreg horgász vagyok. ötvenöt éves fejjel sem szégyellek tanulni senkitől, aki ugyan fiatalabb, de ügyesebb nálam, ezért aztán odaballagtam, s megkérdeztem tőle, hogy mivel csinálta? Jó gyerek volt, egy percig sem titkolt semmit, készségesen elmondta, meg is mutatta, hogy ez egy Rapala wobbler. Azonmód fel is írtam a csodacsali nevét, nehogy valamiképp elfeledjem, másnap aztán irány a horgászbolt! Bár nem mondom, ára aztán van, méghozzá borsos - fejezte be az élménybeszámolót. Csendesen derültem befelé, hiszen tudtam jól, ki volt az a fiatal “jó gyerek”: K. István barátom- nemrégiben vettem pártfogásomba - , aki jórészt tőlem leste el a pergető csukázás fortélyait, a jelek szerint nem is rossz eredménnyel. A spori közben elkészült a szereléssel, készségét nagy érdeklődéssel és némi meghökkenéssel szemrevételeztem. Háromhatvanas, kissé durung teleszkópbot, minimum harmincötös zsinór, fenekező orsó - ez még csak hagyján…. Hanem, ami a zsinór végére kötve fityegett, az nem volt más, mint egy Rapala SR-7-SD!

A Shad Rap SR-7-SD

No, akkor most jól figyeljen- hunyorított rám titokzatos mosollyal a horgász - párpercen belül majd meglátja…! Megláttam hamarabb. Az első, legalább hatméteres dobást követően nagyot kop-pant a wobbler, félelmetes ívben hajlott a bot, az orsó recsegve adta le a zsinórt, újdonsült ismerősöm pedig bőszen nekiállt fárasztani, a kövezést. Tudtam ugyan, hogy a kövezés jóindulatú - megfelelő módszerekkel legtöbbször ki lehet szabadítani az elakadt műcsalit-, de mire megszólalhattam volna, a túlfeszített zsinór nagypendüléssel már el is szakadt. Hogy az egy perce még vidám, izgalommal telivárakozástól túlfűtött horgász miket mondott, bizony nem merem leírni. Legyen elég annyi, hogy Lauri Rapala talán még most is forog a sírjában, de K. Pisti barátomat és a szegény horgászboltost is sűrűn rázhatta a csuklás.

A Shad Rap SSR-7-SD

és a kudarc oka? Hogy mi hiányzott a sikerhez? Egyetlen betű, egyetlen nyomorult, ,nyavalyás “S” betű! Emlékezzünk csak: Jómagam az SSR-7-SD típust használtam, ezzel szemben alkalmi ismerősöm SR-7-SD-t kötött fel. A két wobbler között méretben, alakban, színben különbség nincs, e tekintetekben teljesen megegyeznek. Terelőlemezük kialakítása viszont alapjaiban más.

A plusz egy S betű ekkora lapkatörést jelent, ezáltal válik mérsékelten mélyre törővé a Shad Rap SSR-7-SD wobbler

Ennek köszönhetően az egyik mérsékelten, a másik pedig igen erőteljesen fog bevontatáskor a mélybe törni. Intenzíven mélyre törő wobblert viszont az ottani, viszonylag sekély és nagyon akadós vízben szinte istenkísértés alkalmazni: Halat nem, csak akadót foghatunk vele. Ez a történet persze csak egyet példáz a sok-sok hiba közül, amiket pergető horgász elkövethet, de azért egy dologban biztos vagyok: Alkalmi ismerősöm, hirtelen fellángolását követően villámgyorsan vissza fog szelídülni úszózó-fenekező horgásszá. Sikerélményekre az élet minden területén szükségünk van, míg a kudarcok (pláne a kezdeti kudarcok!) legtöbbünknek nagyvalószínűséggel csak kedvünket veszik el egy-egy tevékenységtől. Fokozottan igaz ez a megállapítás akkor, ha hobbyról illetve zsákmányszerző tevékenységről (horgászatról) van szó. Jelen esetben a műcsali helytelen megválasztása volt a legfőbb hiba. Egy erre a terepre való műcsalival is horgászhatott volna, teljes gyakorlatlansága ellenére is foghatott volna csukát, (esetleg csukákat) és ma már nagy valószínűséggel a pergetõ horgászat eredményessége mellett törne lándzsát.

Magam részéről még csak annyit, hogy van szívem: Kis ideig még elszöszmötöltem a parton, és csak a csalódott pasi távozása után húztam bilincskötegeimet a partra: a rajtuk raboskodó három csuka összsúlya, bizony ránézésre is elérte a tizenöt kilogrammot….Természetesen a szakszerű pergető horgászat sem jelent biztos fogást, mint ahogy tuti biztos műcsalik sem léteznek. Léteznek viszont kisebb-nagyobb trükkök, csalafintaságok (nem is kevés!) melyek alkalmazásával eredményesebbé tehetjük szórakozásunkat. A pergető horgásznak ismernie kell a ragadozóhalak szokásait, viselkedését, ösztönvilágát. Tisztában kell lennie azzal, hogy mikor, hol, milyen szerelékkel, milyen műcsali alkalmazásával, milyen technikával, milyen halakra pergethet eredményesen. Más műfajokban jeleskedő horgászoknak sem árt, ha tisztában vannak legalább az alapokkal. így a teljes kapástalanság időszakában esetleg nem csomagolnak össze, hanem felkötnek egy villanót és próba szerencse! Kössük fel hát mi is (egyelőre azt a bizonyos fehérneműt) és vágjunk bele!

A pergető horgásznak ismernie kell a ragadozóhalak szokásait, viselkedését, ösztönvilágát.

A következő részben többek között halbiológiával fogunk foglalkozni. Megtudhatunk egyet s mást a ragadozó halak viselkedéséről…

 

A pergetés iskolája II. rész

Egy kis biológia

A pergető horgászat lényege: Különböző műcsalik alkalmazása, melyek a beteg, sérült, vergődő kishal mozgását utánozva ingerlik rávágásra a ragadozót. Eddig a szabványszöveg. De vajon igaz-e ez így? Miért dőlne be egy rafinált, óvatos öreg süllő egy ugrándozó, rángatózó, pörgő-forgó, fém-, gumi -, vagy éppen fadarabnak, amikor élő csalihal rámozdításunk sincs? Miért dőlne be neki, amikor tavasztól őszig szinte nyüzsögnek körülötte a valódi, élő kishalak? Csak a száját kéne kitátania… Egyáltalán: morfológiai (alaktani) szempontból mennyire hasonlít például egy körforgó villantó vagy egy twister a ragadozóhalak fő táplálékát jelentő kishalra? Bizony, nem sokban. Ennek ellenére a rafinált, óvatos öreg süllő be fog neki dőlni. Mégsem volna hát rafinált és óvatos? Dehogynem! Akkor meg miért…? Hogy ezt a látszólagos ellentmondást feloldjuk, meg kell ismerkednünk kissé ragadozó halaink viselkedésével, szokásaival, ösztönvilágával.

A wobblerek, a beteg kishal mozgását utánozzák

Ne ijedjenek meg: nem fogok Konrad Lorenzi magasságokba emelkedni, mert nem szabad a horgászatot túltudományoskodni. Tisztában kell lennünk azonban alapvető, biológiai jellegű általánosságokkal. A biológia óriási szakterület, kiterjeszthető minden élő szervezetre. Minket, horgászokat viszont egy cseppet sem érdekel, hogy teszem azt, hány szál csillószőre van a papucsállatkának? Annál nagyobb érdeklődésre tarthat számot a biológián belül két nagy tudomány terület: Az etológia és az ichtyológia. Az etológia, más néven ösztöntan, a különböző állatfajok viselkedését vizsgáló tudomány. Az ichtyológia nem más, mint a halbiológia. Az etológus és a halbiológus szakemberek tudását, tapasztalatait nagyon jól kamatoztathatjuk a horgászatban, bár az ő tevékenységük messze nem merül ki abban, hogy minket, horgászokat segítsenek. Fáradhatatlanul kutatnak és vizsgálódnak, halakat jelölnek meg és szaporítanak, vagy éppenséggel géntechnológiákat alkalmazva új, gyorsabban és nagyobbra növő fajok “előállításával” kísérleteznek. Keresik a válaszokat azokra a kérdésekre, amelyek magyarázatát még nem ismerjük, de a természet nehezen adja ki titkait. Ezért aztán az ő munkájukhoz is kell egyfajta megszállottság, fanatizmus. Ebben hasonlítanak ránk, horgászokra. Gondoljunk csak Konrad Lorenz professzorra, aki az etológiai Nobel-díjjal járó igen tekintélyes összeget teljes egészében egy 80.000 m3-es akvárium megépítésére fordította! Vagy emlékezzünk Hans Hassra, a könnyű búvársportok atyamesterére, aki víz alatti megfigyeléseit még az után is szenvedélyesen folytatta, hogy gyönyörű, fiatal feleségét szemeláttára tépték szét a cápák! De nem is kell ilyen messzire menni. Ez a kis ország már számtalan világhírű tudóst nevelt, és az utánpótlás is biztosítottnak látszik. A legfiatalabb generációhoz tartozó biológus barátaim tudására, tapasztalataira támaszkodva vetem most papírra a következő gondolatokat.

Földünk körülbelül négymilliárd éves, és legalább hárommilliárd nyolcszázmillió éve, hogy megjelent rajta az élet. Ma (annak ellenére, hogy egy óra leforgása alatt körülbelül száz faj pusztul ki végleg) sok-sok milliárd faj talál itt élőhelyet. Az élet bolygónkon először az ős óceánokban alakult ki, következésképpen az első fejlettebb élőlények a halak voltak. Hogy mitől fejlettebb élőlények a halak? Attól, hogy a többsejtűek állatkörébe, a szövetes állatok halmazába, és a gerincesek törzsébe tartoznak. Fejlettségi fokozatot tekintve mindössze négy állati osztály áll a halak felett: a kétéltűek, a hüllők, a madarak és az emlősök. Mégis, míg a legtöbb ma élő emlősállat származását mindössze 40 millió évre, tehát az eocén és amiocén korszakok átmenetére tehetjük, addig az emlősöknél jóval fejletlenebb halak fejlődéstörténete több százmillió éves. 1938. december 22-én dél-afrikai halászok különös állatot fogtak ki az Indiai-óceánból. Ezt az állatot, a bojtos-úszós maradványhalat (Latimeria chalumnae) a tudósok réges-rég kihaltnak vélték. Ma már tudjuk, hogy ez a hal valóságos élő kövület: 350 millió éve, a devon korszakban már élt és azóta szinte semmit sem változott. A halaknak tehát volt idejük bőven fejlődni, átalakulni és alkalmazkodni a folyton változókörülményekhez, pláne a táplálkozási lánc csúcsán álló ragadozóknak. Ez az evolúciós folyamat még ma is tart (bár igen lassan), ami az alkalmazkodást illeti! A civilizált ember megjelenése óta környezetünk sok tekintetben egy év alatt gyakran többet változik (sajnos, többnyire negatív irányban), mint az őskorban egymillió év alatt. De most nézzük, mivé is fejlődtek leendő zsákmányaink!

 Első lépésként ismerkedjünk meg a ragadozóhalak ösztönvilágával. Hogy mi az ösztön?

 Nagyon leegyszerűsítve: az ösztön genetikai úton öröklött, tudatalatti információhalmaz, egyfajta mozgatórugó, mely az adott élőlény szokásait, viselkedését, magatartását akaratától függetlenül befolyásolja, sőt: meghatározza, irányítja azokat. Hogy miért van szükség ösztönökre? Nagyon egyszerű. A néhány centis rablóivadékot, akinek a fenekén még ott van a tojáshéj - akarom mondani, a szikzacskó -, senki sem fogja megtanítani tájékozódni, rejtőzködni vagy zsákmányt ejteni, egyszóval életben maradni. Az életben maradáshoz van elengedhetetlen szüksége erre az öröklött tudatalatti tudásra, amelyet ösztönnek nevezünk. A sok-sok ösztön közül, amelyekkel a ragadozóhalak rendelkeznek, horgászati szempontokból hármat érdemes kissé közelebbről megismernünk, természetesen a három legerősebbet.

A csuka ösztönszerűen védi területét

De vajon melyik a legerősebb? Melyik az az ösztön, amelyik nem csak befolyásol, hanem meghatároz? Talán az életösztön? Hideg, hideg….bár sokan, sokáig hitték ezt. Akkor talán a fajfenntartás ösztöne? Langyos, langyos…. bár ezt még többen hitték egyidőben. De nem csigázom tovább a kedélyeket: napnál is világosabb, hogy minden fejlettebb élőlény (gerincesektől felfelé) legerősebb ösztöne a territoriális ösztön, magyarul a területvédelmi ösztön. Mit jelent ez pontosabban? Azt, hogy ami kerítésen belülvan, az az enyém, azt megvédem akár az életemárán is. így van ez nálunk, embereknél is. Tegyük kezünket a szívünkre: Hányszor mondtuk már életünkben, hogy akár az életem is odaadnám ezért vagy azért. Legszebb az egészben, hogy nem csak mondjuk: ha szükség van rá, bizony meg is tesszük. Mindenáron megvédjük azt, amiért egy életen át dolgoztunk, s ha kell, életünket adjuk azért, akit szeretünk, aki hozzánk tartozik. Ezzel aztán az életösztönt, sőt a fajfenntartás ösztönét is kilőttük, mint legerősebb ösztönt. Bármilyen sajnálatos, a halott ember (vagy a döglött hal) vérében nincs paprika, nem tud eleget tenni a fajfenntartásösztöne által rárótt, nem is kellemetlenkötelezettségeknek. Irigylik is sokan Napóleont, ő legalább Ilonán halt meg!

De félre a tréfával: A ragadozóhalak viselkedését hasonlóképpen határozza meg a territoriális ösztön. Ennek köszönhetően nemcsak akkor tudjuk rávágásra bírni a rablót, ha éhes - akkor is, ha mérges! A régi franciamondás szerint a düh még a halottat is felébreszti, ha jó helyen kapirgálja meg az ember. Igyekezzünk hát jó helyen kapirgálni: használjuk ki, hogy ingerelhető, használjuk ki agresszivitását, amelynek jó része a békéshalakénál jóval fejlettebb territoriális ösztönéből fakad. Ha a rabló éhes, nincs semmi gond. Felveszi élőhalcsalinkat vagy akár egy halszeletet is. Ha azonban tele a hasa, vagy egy agyonhorgászott víz esetében már gyanakvóvá vált, az ülőhorgászat nagy valószínűséggel csődöt fog mondani. élő csalinkat sok esetben legfeljebb jól szemügyre veszi, néhányszor esetleg körülússza, majd egy fitymáló farok csapással már arrébb is áll. Jól megválasztott és helyesen vezetett műcsalikkal viszont, még ezekben az esetekben is eredményesek lehetünk. Például: próbáljuk meg elhitetni a rablóval, hogy territóriumán keresztülvezetett műcsalink veszélyt, kihívást, bosszúságot, vagy éppen nem kívánt riválist jelent számára. Azt hiszem, minden horgász hallott már a csuka revierjéről. A revier nem más, mint territórium, melyet a csuka féltékenyen és elszántan őriz minden betolakodóval szemben. Oda-oda tévedő fajtársait vehemens támadásokkal űzi el, vagy ha méreteinél fogva megteheti, bizony be is kapja őket. (Kannibalizmusának persze nem ez az egyetlen oka, bizonyos esetekben előfordul, hogy saját, kisebb méretű fajtársain kívül nem jut más zsákmányhoz.) Kössünk fel hát egy kis csukát formázó wobblert, például az ABU HIGH-LOW-t és ne csodálkozzunk, ha komoly eredményeket érünk el vele. Hű, de gyakran előfordult már velem is, hogy ahol csalihalra mozdításom sem volt, ott műcsalira rávágást rávágás követett. Természetesen nem csak az alak, a forma, hanem egy-egy (főleg a természetben nem található) szín, egy vibráció, egy meghatározott frekvenciájú hangrezgés vagy éppen egy szokatlan mozgáskombináció is segíthet eloszlatni a gyanakvást, felkelteni az érdeklődést, illetve fokozni az agressziót. Ezekről a megfelelő helyen és időben lesz még szó bőven, most azonban térjünk át a második legerősebb ösztön, a fajfenntartási ösztönvizsgálatára.

 Minden élőlényben él egyfajta tudatos vagy tudatalatti vágy, hogy valamilyen módon reprodukálja, újjászülje önmagát, mintegy legyőzve a halált. Legjobb tudomásom szerint a reinkarnáció még soha, senkinek sem sikerült, marad tehát egyetlen megoldás: a szaporodás. Halaknak még soha senki nem tartott szexuális felvilágosítást, ennek ellenére pontosan tudják, hogy mikor, hol, kivel és pontosan mit is kell tenniük. Ebben segíti őket második legerősebb ösztönük, a fajfenntartás ösztöne. Be kell vallanom őszintén, hogy ezen ösztön rövid ismertetését csupán rablóhalaink védelmében, nem pedig könnyebb (esetleg etikátlan vagy törvénytelen)megfogásuk érdekében iktatom be. Ez talán kissé ellentmondásosnak tűnik, hiszen célom a pergető horgászat népszerűsítése, de hitem szerint a vérbeli pergető horgász nem hús, hanem sporthorgász. A szerelmi mámortól elbódult rablót törvényes és törvénytelen eszközökkel egyaránt nagyon könnyű megfogni, de, még ha törvényes módszert választjuk, akkor is etikátlanul járunk el. Ezen állításom igazolására álljon itt néhány példa:

 Közismert tény, hogy legnemesebb ragadozónk, a süllő (hímje-nősténye egyaránt) minden ellenséggel szemben elszántan védelmezi fészkét. Ezt, a fajfenntartási ösztöne által diktált tulajdonságát kiismerve és kihasználva régi, ínséges időkben az úgynevezett szegény emberek sajátos orvhalászati módszert fejlesztettek ki. Nem állt ez a módszer másból, minthogy nya-kig ereszkedtek erre alkalmas vizeken a jéghideg, márciusi vízbe ott, ahol a süllőfészkeket sejtették. Ruházatuk mindössze a lábukra húzott 2-3 pár vastaggyapjú zokni volt, ezzel tapogattak a vízfenéken jobbra-balra mindaddig, míg bele nem léptek egy süllő fészekbe. A fészkét őrző süllő persze azonnal oda-kaffantott, és fogai menthetetlenül bele is ragadtak a gyapjúba. Ezután már nem kellett mást tenni, mint lenyúlni érte és kiszabadítani kapófogait a zokniból. így fogták a szerencsétlen állatokat tucatszám. Ezeket a régi szegény embereket még csak-csak megértem: gyakorta a puszta létükért orvhalásztak. Elfogadhatatlan számomra viszont az a tény, hogy egyes vizeken (például a Ráckevei Dunaágon) ezt a tevékenységet még ma is űzik. A módszer lényege azonos maradt ugyan, de a technika természetesen jócskán megváltozott. A hideg fürdőkúrához nem fűlik a foguk, ezért inkább a legmodernebb halradarokkal keresik meg a süllőfészkeket, és addig mozgatnak a süllő orra előtt egy rongyba bugyolált hatalmas hármas horgot, míg a szerencsétlen be nem kapja. Tudják jól, hogy a fészkét őrző süllő a szó szoros értelmében mindenre rávág. Ilyenkor még az embertől sem fél, készültek már kitűnő víz alatti felvételek a búvár karját harapó süllőről! Legszebb, gyakran a tíz kilót is jócskán meghaladó süllőimet szinte minden esetben, február hónapban fogtam az élő Dunából. Sajnos, meg is tartottam őket.

íváskor a süllő könnyen fogható

Ma már viszont tudom: azért nagy süllő a téli süllő, mert míg nyáron ezek a kapitális példányok többnyire a legmélyebb mederben, parti horgász számára elérhetetlen messzeségben tartózkodnak, addig februárban már felkeresik a part menti vizeket, az íváshoz készülődve. A fajlagos tilalmi időszak azonban ekkor még nem védi őket, de gondoljunk csak bele: kifogásukkal száz és százezernyi ivadékot ítélünk halálra.

 Az ívó harcsa legalább ennyire védtelen. Tipikus példája ennek a Fonyódi - árok, melyet ívási időszakban rendőrökkel, fegyveres, kutyás biztonsági őrökkel vigyáztatnak. A tíz kilót meghaladó harcsát, azonban semmiféle tilalom nem védi, szabadon fogható az ívási időszakban is. Azt hiszem, a fenti példákkal sikerült bizonyítanom, hogy amennyivel erősebb a fajfenntartás ösztönénél a territoriális ösztön, legalább annyira háttérbe szorítja az életösztönt a fajfenntartási ösztön. Vizsgáljuk meg most kissé az életösztönt is, de előtte hadd kérjek minden jóérzésű horgászt nyomatékosan: Ne használjuk ki ragadozóhalaink ösztön szülte gyengeségét, hiszen ilyenkor, hozzánk hasonlóan ők sem tudják, hogy mit is cselekszenek!

 Tulajdonképpen rém egyszerű a dolog. Minél tovább és (majdnem) mindenáron életben maradni. Ezt diktálja az életösztön, ennek köszönhetően kiszemelt leendő zsákmányaink igyekeznek elkerülni a horgot, vagy ha már egyszer bekapták azt, igyekeznek attól minél gyorsabban megszabadulni. Kevés felségesebb látványt produkál a természet, mint amikor egy-egy kapitális csuka duplaszaltóval próbál a horogról lefordulni! Kevés izgalmasabb élményt élhetünk át, mint amikor a wobblerünkre akadt süllő, vagy a villantónkon rajtavesztett harcsa igyekszik az akadókba törni! De ezen ösztönünknél fogva válnak a halak egyre dörzsöltebbé. Rafinálódnak, kiokosodnak. Feltételes reflexek, ugyanúgy kialakulnak bennük, mint Pavlov kutyáiban. Hamar megtanulják, hogy egyes hangok, zajok, színek, vibrációk életveszélyt jelentenek számukra. Ezért van, hogy legtöbbször a nagyon új, vagy éppen a réges-rég elfeledett műcsalik a legfogósabbak. De tanulnak ők társaik kárán is. Ha például szivarólmos műlegyes készségünkkel első dobásra balint akasztunk, a fárasztás okozta ramazuri a balin csapat többi tagját úgy szétugrasztja, mintha ott sem lettek volna. Ha pedig egy óvatos süllő egyszer már majdnem rajtavesztett egy bizonyos műcsalin, nagy valószínűséggel azt a típust, azt a színt soha többé nem fogja bekapni. A horgász dolga mindössze annyi, hogy különböző trükkökkel az ösztön szülte gyanakvást legyőzve a rablót rávágásra bírja.

 összegezzük tehát: A ragadozóhalak ösztöneinek ismerete igenis fontos horgászati szempontból. Nem szabad azonban itt leragadnunk, ugyanis az ösztön szülte cselekvéseket, viselkedésformákat illetve szokásokat végre is kell hajtani, meg kell valósítani. Hogy mikor melyiket? Ehhez van minden élőlénynek elengedhetetlen szüksége érzékelésekre és érzékszervekre. Itt az ideje, hogy rátérjek ezek rövid ismertetésére. Előtte azonban tartozom még némi magyarázattal. Talán sokan kifogásolják, hogy egyetlen szót sem ejtettem a ragadozó ösztönről. Nem ejtettem szót róla, mert ilyen ösztön nem létezik.

 Léteznek ragadozó állatok, ezért létezik ragadozó életmód, vagy ha úgy jobban tetszik, beszélhetünk ragadozó életforrásról. A ragadozó ösztönt azonban felejtsük el!

Mint a fejlettebb élőlények általában, a halak is érzékeléseik és érzékszerveik segítségével tartják a kapcsolatot környezetükkel. Az érzékeléseket az érző idegrendszer irányítja, és minden érzékeléshez tartozik egy vagy több érzékszerv, valamint egy agyközpont, melynek feladata az érzékszervek által felfogott és az érzőidegrendszer által továbbított információk feldolgozása. A feldolgozott információkat érzékelve ad utasítást az agy a mozgató idegrendszernek, az pedig a testnek, hogy mit is tegyen? Rejtőzködjön, meneküljön, vagy éppen zsákmányt ejtsen? Ez persze elég egyszerűnek tűnik, pedig korántsem az. Mindössze arról van szó, hogy senkit sem akarok feleslegesen neurofiziológiai részletekkel untatni. Sokkal fontosabb megismernünk, hogy melyek azok az érzékelések illetve érzék-szervek, melyeknek horgászati szempontból kiemelt jelentőségűek. Ragadozóink látnak, hallanak, szagolnak, ízlelnek, tapintanak. érzékelik még a víz áramlását, felületi feszültségét, nyomását, ozmózisos nyomását, hőmérsékletét, biokémiai összetételét, illetve ezek változásait is. Be kell látnunk, tehát, hogy ezen érzékeléseik segítségével a halak gyakorlatilag mindenről tudomást szereznek, ami közvetlen, vagy akár távolabbi környezetükben történik. Egyértelműen persze nem igazán lehet eldönteni, hogy ebből az óriási információhalmazból a halak, melyeket hasznosítják és melyek azok, amelyekkel abszolút nem is törődnek. Ez mindig az adott szituációtól függ, nagyvalószínűséggel arra az érzékelésre támaszkodnak, mely a leggyorsabb, legpontosabb, legközelebbi információt szolgáltatja. Az érzékelések pontossága és az érzékszervek érzékenysége természetesen fajonként nagyon-nagyon változó! Hazai vizeinkben pontosan tucatnyi halfajra horgászhatunk célzottan, különböző pergető módszerekkel, és további három-négy halfajt ejthetünk el műcsalikkal, alkalomszerűen. Közülük néhányan jórészt a látásukra támaszkodnak zsákmányszerzés közben, mások inkább a mechanikai rezgéseket felfogó oldalvonal szervüket használják, míg megint mások a szimatuknak hisznek. Természetesen egy időben több érzékszervüket is használhatják (sőt: használják is!) de minden fajnak megvan a maga domináns érzékelése, és persze a rá jellemző gyengesége is. Tudjuk, hogy például a süllő látása kitűnő, színérzékelő képessége is bizonyított, oldalvonala megbízható, érzékeny szervszaglásával és íz érzékelésével sincs semmi gond. Rendelkezik még ezen kívül egy, a hangrezgéseket felfogó, rendkívül bonyolult hallószervvel is. Műcsalinkat tehát látja, érzékeli színét, az általa keltett rezgéseket oldalvonal szervével fogja fel, a csörgős wobblert vagy a Vibrax-típusú körforgó villantót hallja is, ha pedig műcsalinkat speciális módszerekkel sikerült kellő mértékben különféle kenceficékkel átitatni, megérzi annak ízét-szagát is. A csuka horgászatánál viszont teljesen felesleges volna különböző íz- és szaghatásokkal próbálkozni. A csuka orrürege viszonylag kicsi, talán ha harmada a süllőének, belső felülete pedig teljesen sima, ellentétben a süllő dimbes-dombos, recés, barázdáltorrüregével. Az érző idegrendszer idegvégződéseiből így aztán jóval kevesebb fér el benne, mint a süllő esetében, tehát a csuka zsákmányszerzéshez szimatát nem igazán használja. íz érzékelése még szaglásánál is rosszabb, gyakorlatilag a nullával egyenlő. Halbiológusok kísérletekkel igazolták is ezt. Klorokinolinnal vagy más vegyi anyaggal pokol keserűvé varázsoltak egy csukafalatnyi bodorkát vagy vörös szárnyút, melyet a kísérleti csuka ennek ellenére bekapott, beforgatott, majd annak rendje módja szerint le is nyelt. Ezt a trükköt süllővel, harcsával, de pláne az angolnával eljátszani nem lehet. A szaglóérzékenység tekintetében világcsúcstartó angolna bizonyos illatokat (például a rózsaolaj illatát) 3, 2 trillió-szoros hígításban is érzékelni képes! A 3, 2 trillió akkora szám, hogy szűkre szabott, három plusz egy dimenziós agyunkkal felfogni teljes mélységében szinte lehetetlen. A jobbmegértés kedvéért hadd álljon hát itt egy hasonlat: Ez a szagérzékenység körülbelül olyan erős, mintha mi, emberek harminc kilométer távolságból megéreznénk egy nyílórózsa illatát szélcsendben! Nem csoda hát, hogy az angolna gyakran hagyja ott a csalit azért, mert megérzi rajta kezünk szappan, kézápoló krém, olaj, benzin vagy akár nikotin szagát. (Szinte hallom a felhördüléseket: hogy kerül ide az angolna, pergető horgászatról lévén szó? Meg fognak lepődni: egyes vizeken, például a Velencei-tavon népes tábora van az angolnára pergetőknek, eredményeik pedig egyszerűen elképesztők!) De mindent a maga idejében. Az egyes fajok horgászatának leírásánál a tőlem telhető legnagyobb alapossággal ismertetni fogom az adott fajra jellemző tulajdonságokat, szokásokat, viselkedésformákat, biológiai-anatómiai jellegű tényeket, persze csak addig a határig, ameddig horgászként ezeknek hasznukat tudjuk venni. A fent leírtakat egyelőre csupán rövidpéldáknak szántam.

A pergetés iskolája III. rész

A süllőzés örömei

Nagy vonalakban (tényleg csak nagy vonalakban!) megismertünk tehát néhány, eredményes pergető horgász számára nélkülözhetetlen, biológiai jellegű általánosságot, tudnivalót. A téma egyeseknek talán kicsit száraznak tűnhetett, bár igyekeztem tőlem telhetően kitenni magamért. úgy vélem azonban, hogy erre szánt időnk előbb-utóbb biztosan meg fog térülni valamilyen formában. Most azonban gyökeresen változik a helyzet: felhagyunk az általánosságokkal és rátérünk a konkrétumokra.

A Dunában él jócskán kapitális süllő

Szinte méltatlan lenne hozzám, ha az óévet nem egy kiadós süllőzéssel búcsúztatnám, illetve az újévet nem egy eredményes süllő-pergetéssel ünnepelném meg, lévén a süllők első számú kedvenceim. Kevés vonzóbb gasztronómiai élményt tudok elképzelni, mint a karácsonyi asztalon illatozó, szálkamentes, pompáshúsú fogas. Kellemes szívünknek, szemünknek, szánknak, gyomrunknak, orrunknak egyaránt. De, hogy legnemesebb ragadozónk asztalunkra kerülhessen, meg is kell fognunk, ennek érdekében pedig tennünk kell még egyet-mást. A január hónap aktualitásaként alaposan belemélyedünk a süllő horgászatába, pontosabban a süllőre való pergetésben rejlő lehetőségekbe. Pergető pályafutásom alatt harmincnégy darab tíz kilón felüli süllőt zsákmányoltam, közülük a legnagyobb jócskán meghaladja a jelenlegi országos rekordot, sőt, a világrekordtól is mindössze harminc dekával marad el. Azt hiszem, ezek a tények feljogosítanak arra, hogy tapasztalataimat megosszam az olvasókkal.

Kapitális süllőt fogni mindegyikünknek lehetőségében áll. Saját szememmel láttam, mikor a Balatonon az oda rendszeresen el-ellátogató osztrák vendéghorgász éjszakai zsákmányát mérlegelte: az iszonyatos állat súlya alatt a hitelesített, digitális húzómérleg pontosan tizennyolc kilogrammnál állapodott meg!

Nehezen tudom elképzelni a Karácsonyt süllő nélkül

Sajnos, ennél jóval szomorúbb példát is meg kell említenem. A Magyar ATV ”MODERN HORGáSZ" című horgászmagazinjának egyik felvétele előtt beszélgettem néhány percet a tragikus körülmények között elhunyt Hankó Attilával, aki a felvételt megelőző napok egyikén a Felső-Tiszánál járt, az emlékezetes ciánszennyezés kapcsán, tájékozódva, hogy mit tudna segíteni. Elmondta, hogy szeme láttára hányták vasvillára a döglött süllők tucatjait, melyek közt tizennyolc-húszkilós példányok is voltak! Attila nemcsak színésznek, horgásznak is kiválónak bizonyult, tagja volt a sikerekben, győzelmekben bővelkedő színész-horgász válogatottnak, abszolút profi versenyző, szomorú, hogy egy ilyen ostoba autóbaleset vetett véget pályafutásának. Szemmértékében kételkedni tehát semmi okunk. Mindenesetre szívszorító látvány lehetett. Szerencsére ma már úgy tűnik, hogy a Tisza kiheveri ezt az iszonyatos ökológiai katasztrófát, lassan magához tér, regenerálódik.

A Dunát viszont hál Istennek nem érte ilyen borzalmas csapás, és saját tapasztalataimból tudom, százszázalékos biztonsággal állíthatom, hogy él még benne kapitális süllő jócskán. Az általam sikeresen becsapottakon kívül megvicceltek már jó néhányszor akkora példányok, hogy méreteiket az eltelt idő távlatából még megsaccolni sem lenne érdemes. Lényeg az, hogy némelyik legyőzőm igazán tekintélyes példány volt - de jön még kutyára dér! (illetve süllőre szájbilincs).

Süllő-pszichológia

Most tehát a pergetés iskolájának egy felsőbb osztályába lépünk. Megismerkedünk néhány, csak a süllőre jellemző sajátossággal, viselkedésformával, szokással. Megtudhatjuk, hogy mikor, hol keressük, milyen műcsalival bírjuk rávágásra őkelmét, illetve, ha netán nem lenne éhénél, milyen trükkökkel csaphatjuk be. Nem bírom megállni, hogy ne írjam le: még novemberben csodálatos mesterhármast sikerült produkálnom, egy 5, 5 kg-os, egy 8, 8 kg-os és egy igazán gyönyörű, 13, 20 kg-os fogas személyében. Mint már említettem volt, ez a lehetőség mindegyikünknek áll, és a süllőfogás esélyei egészen február végéig napról-napra jobbak-és jobbak. Ha e néhány bevezető sorral sikerült felcsigáznom a kedélyeket, javaslom, kezdjük is el most azonnal!

A süllőpergetés

Első lépésként először is néhány szót kell ejtenünk a süllő szervezeti felépítéséről, életmódjáról, viselkedéséről, szaporodásáról, táplálkozásáról, elterjedéséről, feltételezhető tartózkodási helyéről - nem feltétlenül ebben a sorrendben.

A süllő egyik legnagyobbra növő halunk

A süllő (a harcsa és a csuka után) harmadik legnagyobbra növő ragadozó halunk. Hogy pontosan mekkorára nőhet? Tudja az ördög. Utaltam már rá, hogy hazai vizeinkben élnek tizennyolc-húszkilós, remeteéletű példányok is, és úgy vélem, talán ez lehet a felső határ. Ez pedig nem piskóta! Nyugat-európai szaklapok rekordlistáit böngészve megállapíthatjuk, hogy a magyar süllőzők az esetek túlnyomó többségében alaposan rávernek a külhoni sporik eredményeire: nálunk jóval fejlettebb horgászati kultúrával rendelkező országok süllőzői örülnek, ha éves rekordjaik elérik a 6-8 kilogrammot. A magyar listavezető példány súlya viszont 14, 650 kilogramm, hossza 117 centiméter, kerülete 62 centiméter. 2000 augusztus hónapjának 23. napján került elő a Rábából, és ezzel (ha mindössze néhány dekával is) tízéves rekord dőlt meg. A hivatalos rekordlista természetesen nem a valóságot tükrözi. Balatoni, dunai profik ennél jóval nagyobb példányokat fogtak már és fognak a mai napig is. Túlzott szerénységből, nemtörődömségből vagy egyszerűen csak irigy titkolózásból azonban nagyon sok kapitális süllő nem kap publicitást. Nagy úr a megszokás is: ismerek olyan balatoni horgászt, aki évről-évre megfogja a maga három-négy mázsa süllőjét, melyek közt szinte minden évben ott lapul az új országos rekord! Neki a hat-nyolc kilós süllő szinte mindennapi zsákmány, esetében érthető, hogy ezekkel az " ivadékokkal " nem is törődik.

Engem viszont fogadalom köt: egyetlen példányt sem küldök be a rekordlistára mindaddig, míg a világrekordot jelentő süllőt meg nem fogom. Három-négy alkalommal már összeakasztottam bajszomat ekkora példánnyal, de eddig még sosem volt szerencsém ki is fogni: az akkori túlfűtött, stresszes állapotomban mindig elügyetlenkedtem őket. Köt azonban még egy fogadalom is: Ha sikerül legyőznöm egy ekkora példányt, kíméletes mérlegelés és néhány fotó után azonnali hatállyal szabadlábra helyezem, mint ahogy megtettem ezt már jó néhányszor jóval kisebb fogasokkal is. (Ha a világrekorder süllő olvassa, kérem, jelentkezzen horgomon)!

Ahhoz azonban, hogy a süllő ekkora méreteket érhessen el, először is a világra kell jönnie, és jócskán meg kell nőnie. Lássuk hát közelebbről, hogy is történik mindez!

Ragadozó bébihalak

Nagy természetes vizeink túlnyomó többségében a süllő megfelelő életteret és szaporodási lehetőséget talál. Megoldott azonban mesterséges szaporítása és természetes szaporodásának növelése, elősegítése is. Ivási időszaka főleg a márciusi, esetleg az áprilisi hónapokra esik. Ez az időpont nagyon fontos: a víz hőmérséklete eléri a 12-13 Celsius fokot, ez a hőmérséklet az ikrák kikeléséhez elengedhetetlen. Ami viszont még fontosabb, hogy ilyenkor a süllő fő táplálékát képező fehérhalak még nem ívnak le. Az általában két héten belül kikelő süllőivadék táplálék gyanánt először szikzacskójának tartalmát éli fel, és néhány centiméteresre növekszik. Szinte pontosan ekkorra kelnek ki a békéshal-ivadékok, melyek néhány milliméteres nagyságukkal ideális falatok az apró süllőnek, így aztán nekik köszönhetően a süllő életének első hónapjában már át is térhet a ragadozó életmódra.

Beszéltünk már arról, hogy a süllő bőszen védelmezi fészkét minden vélt és valóságos ellenséggel szemben. Nem esett viszont szó még arról, hogy ezt a fészket saját maga készíti el és tartja azt karban. Erre a célra általában a lassan áramló, vagy álló, gyökérzettel sűrűn benőtt vízfenék a legalkalmasabb. Itt aztán saját testhosszuknak megfelelő átmérőjű területről ide-oda tekergő testmozgással, farkcsapásokkal és úszóik legyezgetésével eltávolítják a felesleget: a lerakódásokat, az iszapot, a hordalékot. (Zárójelben érdemes megjegyezni: a munka nehezét mindig a hím végzi, míg az “asszony” csak beül a készbe.). A vékonyszálú gyökérzeten a süllőikra kitűnően megtapad. Lassan áramló víz esetében a fészek további gondozást nem igényel. Merőben más a helyzet viszont a teljesen mozdulatlan vizekben: a már ikrakorában is nagyon oxigénigényes süllőkre jó szüleik farok-és mellúszóik időnkénti meg-meglebbentésével oxigénben dús, friss vizet legyeznek, ezzel egyben eltávolítva az esetlegesen rájuk rakódott iszapot, hordalékot is.

A süllőt mesterségesen is szaporítják

Vannak azonban olyan vizek, ahol a viszonylag nagy süllő-népsűrűség mellett igen kevés a szaporodásra alkalmas hely. Ilyen víz például a Balaton. Ilyenkor lépnek akcióba a halászati szakemberek és a halbiológusok. Előre elkészített mesterséges fészkeket eresztenek a vízbe, az arra általuk alkalmasnak ítélt helyeken, mintegy hálószobaként-nászágyként. Ez nem más, mint a természetes szaporulat mesterséges elősegítése. A mesterséges szaporítás viszont teljesen más tészta: ez esetben a megtermékenyített ikrákat nem helyezik természetes környezetükbe, hanem permetkamrában, laborkörülmények közt keltetik ki azokat. Csak a már kikelt és legalább 8-10 centiméternyi testhosszt elérő apró jószágokat engedik útjukra: az ilyen módon előnevelt süllő esélyei jóval nagyobbak a túlélésre, mint természetes körülmények között kikelt társaié.

Hogy a kikelt pici süllő milyen ütemben növekszik: fogas kérdés! Növekedésének ütemét befolyásolja az adott víz biokémiai összetétele, tisztasága, táplálékbősége és táplálék-utánpótlása, valamint a szervezetében lévő, genetikai úton öröklött növekedési hormonok mennyisége. Nagy általánosságban elmondható, hogy ivaréretté három-négynyarasan válik. A különböző vizekben élő háromnyaras süllők mérete azonban nagyon szélsőséges lehet ám!

A csúcs veri az egy kilogrammot, míg az alsó határt valahol harminc deka környékén kell meghúznunk. Azt hiszem a méretekről, a szaporodásról és a növekedésről ennyit bőven elég tudnunk - és még valamit! A harminc centis, tehát a kifogható legkisebb testhosszt elérő süllő súlya a legoptimálisabb körülmények közt is maximum fél kilogramm. Tisztításkor ebből a fél kilogrammból lejön a fej, a belső szervek, a bőr, stb. Marad tehát körülbelül a fele, olyan 25-30 deka halhús. érdemes ezért egy süllőt elpusztítani? Alig hiszem.

Hal-szépség

Miután némi betekintést nyerhettünk kedvenceink hálószobatitkaiba, lássuk, hogy is néz ki egy kifejlett példány - fejétől a farkáig! (Rögtön az elején le kell szögeznem: gyönyörű!)

Tehát: feje kissé nyújtott, oldalirányból enyhén lapított. Nagyra tátható szája körülbelül a szem vonaláig nyílik, benne hegyes, de nem éles fogazatot találunk. Fogai közül külön említést érdemelnek kapófogai, melyek a többi fog közül hosszúságukban messze kiemelkednek. Ezeket a kapófogakat a szájcsúcsban találhatjuk, alul és felül egyaránt kettőt-kettőt. A süllő fogazata úgynevezett ránőtt fogakból áll, mely fogak alapjaikban különböznek az emlősök fogmederbe ágyazott fogaitól. Sem rágásra, sem harapásra nem alkalmasak, feladatuk pusztán a zsákmány megragadása és biztos tartása addig, míg a beforgatás tart (Kitűnően alkalmasak viszont arra, hogy legfogósabb, legdrágább wobblereink testét összevissza lyuggassák!). A süllő horgászatánál a drót-kevlár-wolfram stb. előkék alkalmazása teljesen felesleges, zsinórunkat elharapni nem képes.

Szemei nagyok, gyönyörű látvány, mikor zseblámpával rájuk világítva, fluoreszkáló narancsvörös fénnyel csillognak. Kopoltyúfedelének hátsó, nagyjából félkör vagy ovális alakban ívelt éle mély, nehezen gyógyuló sebek okozója lehet. Háta enyhén domború, teste fejéhez hasonlóan oldalirányból lapított, a test a fej mögötti púptól kezdve a farknyékig fokozatosan, arányosan elvékonyodik. Ennek a testfelépítésnek köszönhetően a süllő szinte cápaszerűen áramvonalasnak tűnik.

Nagyra tátható szája körülbelül a szem vonaláig nyílik, benne hegyes, de nem éles fogazatot találunk

Testének felületét mélyen, erősen a bőrbe ágyazva apró pikkelyek fedik, fésűs pikkelyek, melyek tapintásra kimondottan érdesnek tűnnek. Mellúszói, páros hasúszója, farok alatti úszója és farkúszója ragadozó életmódot folytató halhoz méltóan viszonylag nagyméretű, fejlett. Segítségükkel a süllő iránytartása, manőverező képessége, ugrókészsége kiváló. Zsírúszója nincs.

Legjellegzetesebb úszója mindenképpen a két részből álló óriási hátúszó, mely hosszát tekintve a süllő hátvonalának majdnem teljes hosszán végighúzódik. Kimerevített állapotában egy repülőgép függőleges vezérsíkjára emlékeztet, funkciója is ehhez hasonló.

Színe élőhelyétől függően változó. Közismert, hogy a híres balatoni fogas szinte hófehér, a Velencei-tavi süllők sok esetben majdnem feketék, míg a dunai-tiszai példányok színe átmeneti kategóriát képez. általánosságként elmondható azonban, hogy háta sötét, szürke, zöldes, feketés, és a mindig sötétebb hátvonaltól lefelé haladva teste egyre (esetleg foltokban) világosodik egészen a hasig, mely már teljesen fehér.

Láthatjuk tehát, hogy süllő és süllő közt nagy lehet a különbség - ami látszik. és ami nem? Horgászati szempontokból pontosan ezeknek a láthatatlan különbségeknek van igazi jelentőségük. Nem elég annyit tudnunk, hogy például a folyóvízi süllő nyurgább alkatú, mint állóvízi társa, nem elég annyit tudnunk, hogy színeik tónusát tekintve mennyire eltérhetnek egymástól. Eredményességünk szempontjából sokkal fontosabb megismerkednünk a süllők táplálkozásával, szokásaival, tartózkodási helyeivel, lelkivilágával. Fontos tudnunk, hogy e tekintetekben adott élőhelyeiktől függően mekkorák a különbségek. Essék hát most néhány szó ezekről a tényezőkről is!

A Pergetés Iskolája IV.rész

Mit eszik a süllő?

A kifejlett süllő tápláléka elsősorban az élő kishal. Hogy milyen fajta? Rengeteg tényezőtől függ. Ha van rá lehetősége, természetesen válogat: kedvence a sneci, a bodorka, a vörösszárnyú, az apró jász, a balinivadék. Nagyobb termetű példányok gyomortartalmát vizsgálva gyakran találhatunk benne durbincsot, selymes durbincsot, sügeret, naphalat.

Süllő kedvenc

Egy dolgot azonban nagyon véssünk az eszünkbe: minden vízen minden süllő számára sokkal fontosabb a viszonylagos biztonságot nyújtó búvóhely, mint a változatos étlap! A csukának ilyen gondjai nincsenek, hiszen élőhelye megegyezik a táplálékát képező kishalak élőhelyeivel. Ugyanabból a hínárlyukból, töklevelesből vagy a nádszegély mentéről megfoghatjuk a bodorkát, a vörösszárnyút - és a csukát is. Az élő Duna egyik mély, kagylós medertörésében lapuló süllőnek viszont hiába támadna étvágya egy-egy snecire: kedvenc eledele messze "hatótávolságon" kívül, 6-8-10 méterrel a feje felett úszkál. így aztán, ha nem akar éhen maradni, félre kell tennie a finnyáskodást: el kell kapnia az orra előtt elhúzó kisebb dévért, karikakeszeget vagy éppen fenékjáró küllőt is - mint ahogy el is kapja azokat. és vajon mekkora halak kiszemelt zsákmányai? Nos, semmiképpen sem egy-két centis babahalak, mint ahogy ezt sokan, sokáig hitték, csaliként alkalmazták, sőt le is írták. A süllőfogásra alkalmas műcsalik közül nyilvánvalóan egy jól eltalált wobbler hasonlít legjobban a süllő fő táplálékát képező élőhalra. Jómagam 7 centisnél kisebbet fel sem kötök, de típustól függően inkább a 9-11 centiméteres darabok használatát részesítem előnyben.Gyomortartalom-vizsgálatok eredményeit elemezve megállapítható, hogy saját méreteihez képest a süllő inkább a nagyobb falatokat kedveli. E tekintetben csak a mohó csuka és a falánk sügér előzi meg. Felejtsük el hát a nagyon szűk torokról szóló tévhiteket, és gondolkodjunk egy kicsit süllőésszel! Tíz darab egy centis halat zsákmányolni pontosan tízszer annyi erőbedobást igényel, mint egy darab tíz centis hal zsákmányul ejtése. Márpedig az energia süllőéknél is drága. Ezért fordulhat elő, hogy túlzottan apró csalival-műcsalival csak az arasznyi süllőket ingerelhetjük. A nagyja ezeket figyelemre sem méltatja. Realitások talaján maradva, az ésszerűség határain belül a műcsali méretének növelését igen eredményesnek találom. A nagyobb méretű műcsali messzebbre dobható, messzebbről látható, az általa a vízben keltett vibrációk, mechanikai rezgések távolabbról észlelhetőek. Ne ijedjünk meg hát a nagyméretű műcsalik alkalmazásától, mert a süllők biztosan nem fognak megijedni tőle. A 11 centis Rapalát egy félkilós süllő (sajnos) már vígan bekapja, márpedig mi jóérzésű horgászok lévén kilósnál kisebbet semmilyen körülmények között nem akarunk megtartani.... nem igaz?

Lelőhelyei

Hogy hol is keressük a süllőt - nagyon összetett, bonyolult téma! Tartózkodási helye függ az adott víz jellegétől, (állóvíz, szabályozatlan vagy szabályozott folyóvíz,) annak mélységétől, biokémiai összetételétől, oxigéntartalmától, az áramlási viszonyoktól, a tereptárgyak vízben lévő elhelyezkedésétől - de függ az időjárástól, a fényviszonyoktól, a légnyomástól, az áradástól-apadástól, az évszaktól és a napszaktól is.

A süllő számára sokkal fontosabb a viszonylagos biztonságot nyújtó búvóhely, mint a változatos étlap!

állóvizek esetében talán kicsit egyszerűbb a helyzet: nincs áradás-apadás, (bár a vízszint azért tavak esetében is ingadozik többé-kevésbé) az áramlási viszonyok állandónak mondhatók és hiányzik a folyók állandó romboló-építő tevékenysége is. Próbáljunk találni egy-egy köves medervonalat, kereszt-vagy hosszirányú lépcsőzetes medertörést, gödrökkel, bukkanókkal tarkított feneket. Ha az adott állóvízen van süllő, biztosan itt fog rejteket találni. Amennyiben az említett meder-alakulatok hiányoznak, keressünk bedőlt fát, elárasztott tuskóst, vagy például egy völgyet elárasztva mesterségesen létrehozott tó esetében, próbálkozzunk a völgy eredetileg legmélyebb pontján, pláne, ha ez nem más, mint egy patakmeder! Más lehetőség híján a süllő búvóhelyet találhat a nádasok szegélyén vagy akár a csukához hasonlóan a hínárlyukakban is.

A megrendelésre, mértani pontossággal kivájt bányatavak helyzetével nem akarok foglalkozni: hitem szerint vérbeli pergetőhorgász az ilyen vizeket nagy ívben elkerüli!

Folyóvizeink túlnyomó többsége szabályozott. A folyók állandó romboló-építő munkája miatt - tetszik, nem tetszik - erre bizony szükség van. Gyakran még ez is kevés, mert a természetet nagyon nehéz megzabolázni, kordában tartani. A folyamszabályozási munkálatok eredményeképpen különböző tereptárgyak, folyamszabályozási műtárgyak kerülnek folyóinkba, és ha már egyszer ott vannak, nézzük, mit profitálhat belőle a pergető süllőhorgász! (Nem keveset, az biztos!). Ezek a műtárgyak a következők lehetnek: ruganyok, sarkantyúk, T-gátak, párhuzamgátak, műgátak, zárások, partvédő illetve partterhelő (depónia) kövezések. De nagyszerű lehetőségeket teremt a zsilipek, hídlábak, vízierőművek jelenléte is. A közel tucatnyi különböző műtárgyat természetesen más-más célokkal helyezték el, egy dologban azért mégiscsak megegyeznek: mindegyikük alaposan megváltoztatja a folyó jellegét. A rengeteg kő, az egyenetlen fenék, a változatos mederviszonyok, a felgyorsuló-lelassuló, oxigénben dús víz a süllő számára valóságos csemege. Elsőrangú életteret, kiváló búvóhelyeket, bőséges táplálékot ígér, nem csoda hát, hogy szabályozott folyóvízen a süllők többségét e műtárgyak környékén foghatjuk.

Vagy csak foghattuk? Lehetséges. A horgászat fejlődésével egyenesen arányosan fejlődik az orvhorgászat is. Egy-egy ismertebb, felkapottabb kövezésen gyakran csak apróságokat foghatunk, úgy másfél-két kilósig. Reményekkel telve indulunk pergetni, és nem értjük eredménytelenségünk okát, mert nem tudjuk, hogy az adott kövezést pont az előző napon villanyozták, vagy más módszerrel rabolták le. Az amúgy is óvatos süllő memórialemezére mély nyomokat mar az életösztön sava: ha egy-két ilyen jellegű atrocitást túlélt, biztosan nem fog többé megtelepedni egyetlen kövezésen sem, légyen az bármilyen csábító is számára. Sőt: nemhogy megtelepedni nem fog rajta, a továbbiakban egyszerűen tudomást sem vesz róla, és olyan élőhelyet választ, mintha szabályozatlan folyóvízben élne. Erről a tényről azonban az orvhorgász (orvhalász) nem vesz tudomást: tovább rabolja a kövezést, mert ugye a szakirodalom szerint az “tuti” biztos süllőtanya. Mi, pergetőhorgászok viszont ennél lényegesebben okosabbak vagyunk. Tudásunk legjavát hosszú évek gyakorlata során szereztük, az élet sűrűjéből merítettük. Elismerem ugyan, hogy a szakirodalom alapos tanulmányozása nagyon fontos tényező eredményességünk szempontjából, de bizonyos gyakorlati tapasztalatok után elég csak ránéznünk a vízre, és annak fodrozódásából, örvényléséből - burványlásából már tudjuk, hogy mi lehet a mélyben.

Nézzük meg hát, hogy hol találtak új búvóhelyet a kövezésekről kilakoltatott süllők, illetve hol is keressük őket szabályozatlan folyóvizen!

Keressünk süllőtanyát!

Ha van valami, amit a süllő igazán utál, akkor az az egyenletesen folyó, egyenletes mélységű, túlságosan puha, iszapos aljzatú, túlságosan sekély, oxigénben szegény víz. Alkalmanként azonban megtalálhatjuk itt is, (sőt: bizonyos nagyon speciális körülmények közt csak itt!) de vajon hol az a hely, ahol nagy biztonsággal rá is lelünk? Kiindulási alapként keressünk valami változatosságot, valamit, ami megtöri a folyó egyhangúságát.

Ez a valami nem más, mint egy kanyar. A kanyar külső ívén található a sodorvonal, és a folyó legmélyebb pontjai. Az itt felgyorsuló víz faltörő kosként vágódik neki a partnak, majd az alsó áramlatoknak köszönhetően, oxigénben alaposan feldúsulva tér vissza a mederbe. A folyó romboló munkájának a kanyarok külső íve ékes bizonyítékai: szemmel láthatóan alámossa a partot, gyakran a vízparti fákat is alászakítva. Ilyen helyen a parttól egészen a sodorvonal túlsó széléig számíthatunk a süllő jelenlétére. A sodorvonal és a kanyar belső íve között előfordulhatnak hosszirányú, kagylós medertörések. Ezek szintén kiváló süllőtanyák, sőt: az igazán nagy, kapitális süllők leggyakrabban az ilyen medertörésekből kerülnek elő. Egy-egy ilyen medertörés jelenlétére bizonyos gyakorlat után a felette átfolyó víz fortyogásából, örvényléseiből, burványaiból következtethetünk. Ezek után azt hihetnénk, hogy vége a kanyar kínálta lehetőségeknek, pedig dehogy: ott van még a belső ív. A külső ívvel ellentétben a folyó itt nem rombol, hanem épít, méghozzá zátonyokat épít. A zátonyok közti esések, esetleg a keresztirányú, lépcsőzetes törések viszonylag sekély vizük ellenére is rengeteg süllőnek biztosítanak búvóhelyet. óriási előnyük, hogy itt elakadnunk szinte lehetetlen, ez a tény pedig nagy lehetőségeket kínál a kezdő pergetőknek. De a profik számára is terem itt babér bőven: pontosan itt, a zátonyesésekben és a homokpadokon alkalmazzák előszeretettel viszonylag újnak számító wobblerező módszerüket, a kalapálást.

Nagyjából ennyit érdemes tudni a süllő tartózkodási helyeiről általánosan. Az általánosságokat viszont nagyban befolyásolja néhány külső tényező: az évszak, a napszak, az időjárás, a vízállás, a víz hőmérséklete, stb. Itt az ideje néhány szót ejteni róla, hogy miként és milyen mértékben befolyásolják ezek a tényezők a megszokásokat!

Bátran használhatunk nagyobb méretű wobblereket

A süllő tartózkodási helyeiről leírtakat összegezve megállapíthatjuk, hogy a süllőt általában tagolt mederben, kemény, köves-sziklás fenekű, lehetőleg lassan áramló, hűvös, oxigénben dús vízben, kifejezetten nehezen meghorgászható helyeken kell keresnünk. A süllő életének nagy részét ezeken a búvóhelyeken tölti, mert mint azt nyomatékosan leszögeztük, ez sokkal fontosabb számára, mint a táplálékbőség. Mindazonáltal állandó tartózkodási helyét időnként el kell, hogy hagyja, mert ennie ugye neki is kell, és a búvóhely közelében fel-felbukkanó halak méreteiknél vagy más egyéb okoknál fogva zsákmányként gyakran nem jöhetnek számításba. Tehát el-elhagyja rejtekét, de hogy mikor és merre veszi az irányt, ezt nem árt tudnunk.

Kedveli a szürkületet

Borult, ködös, esős időben napközben is tesz egy-két kisebb kirándulást, de tiszta, derült égbolt és ragyogó napsütés esetén, fényérzékenységére való tekintettel inkább megvárja a naplementét, legyen akármilyen éhes is. Kiindulási alapként fogadjuk el: ahogy szürkül, illetve sötétedik, a süllő ennek mértékében bátorodik fel. A fény csökkenésével egyenes arányban jön a vízoszlop magasságát tekintve egyre feljebb, és a víz szélességét tekintve egyre kijjebb, hogy a partmenti sekély vízben nyüzsgő apróhalakból kedvére lakmározhasson. A világos szürkület általában félvizen éri, sötétszürkületben és az éjszakai órákban viszont közvetlenül a felszín alatt kell keresnünk. Ezen időszakban rablása látható és főleg hallható, ez utóbbit nevezzük veretésnek. Ha szürkületkor és a teljes sötétség első óráiban ügyes volt, az éjszakát általában már nem zsákmányszerzéssel tölti, de közvetlenül az orra előtt elhúzott műcsalinkra azért mohón rávág, mert a potyának, a biztosnak tűnő zsákmánynak ellenállni nem tud. A hajnali derengés újabb nagyszerű lehetőségeket kínál: a süllő tudja, hogy az előtte álló napot nagy valószínűséggel koplalással vészeli majd át, ezért az esti órákban megtöltött gyomra tartalmára még egy kicsit rátölt, mintegy tartalékot képez, raktároz.

A süllő szürkületkor kezd aktívabb lenni

A fent leírtakból leszűrhetjük tehát, hogy napszak tekintetében a legeredményesebb időszakok: a világos-és a sötétszürkület, a teljes sötétség első órái, valamint a hajnali derengés. Természetesen ezzel nem azt akarom állítani, hogy fényes nappal nem lehet süllőt fogni, de a leírtakat figyelembe véve teljesen máshol kell keresnünk, napközben igen nehéz a dolgunk, ha műcsalinkat süllőközelbe akarjuk juttatni.

A napszakhoz hasonlóan az évszak is igen erősen befolyásolja a süllő tartózkodási helyét. Melegvérű élőlények testhőmérsékletüket az anyagcseréjük segítségével szabályozzák, így az környezetüktől függetlenül többé-kevésbé állandónak mondható. A hidegvérű halak erre a mutatványra viszont nem képesek: a víz hőmérsékletének csökkenésével egyenes arányban válnak ők is egyre "frigidebbé". életfunkcióik, vegetatív működéseik (légzés, keringés, szívverés, emésztés stb.) és mozgásuk egyre lassul. Késő őszi, vagy téli, lehűlt vizekben a süllő megengedheti magának azt a luxust, hogy mély, áramló, oxigéndús vizekből áttelepül sekélyebb, iszapos élőhelyre. Mivel légzése alaposan lelassult, ilyenkor a közismert oxigénigényesség nem jellemző rá, beéri az átlagos körülményekkel is. Szüksége van viszont - ha nem is lelki értelemben - bizonyos melegségre. A gyér téli nap a sekély vizeket kissé jobban átmelegíti, mint a többi méteres mélységeket, és az ilyen helyeken, nyáron található, de télre elpusztult, lerohadt vizinövényzet is ad némi meleget, hiszen a rothadás exoterm (hőtermelő) kémiai reakció.

Karácsonyi falatok

A nyáron magszokott látványt nyújtó snecicsapatok nincsenek sehol, és a ritkán felbukkanó kishalat a süllő nyilván nem a hajózómederben fogja keresni. Ezen tények ismeretében érthető, hogy míg nyáron az ilyen jellegű búvóhely nem kívánatos, káros vagy egyenesen életveszélyes a süllő számára, addig télen pont ez az ideális. Január lévén, szót kell még ejteni néhány alapvető, téli hónapokra jellemző sajátosságról, a süllő megváltozott élettani jellemzőiről. Mint azt már említettem, a hideg vizekben a süllő lelassul. Nem csak mozgása, hanem emésztése is. Míg a nyári meleg vizekben emésztése körülbelül egy-másfél napot vesz igénybe, addig a télen lenyelt falat teljes megemésztéséhez akár másfél-két hétre is szüksége lehet. Ebből levonhatnánk azt a téves következtetést, hogy a nyári süllőzés eredményesebb, mit a téli. Hangsúlyozom, ez a következtetés téves! Egyrészt a süllőnek télen el kell felejtenie a nyáron megszokott táplálékbőséget, hiszen ilyenkor a takarmányhalak nem fognak csapatostól úszkálni az orra előtt, a ritkán felbukkanó, biztosnak látszó prédát el kell kapnia, ha nem akar éhen maradni, el fogja tehát kapni a hatótávolságán belül elhúzott műcsalinkat. Másrészről viszont a süllő (de a többi ragadozóhal sem) nem várja meg, hogy gyomra teljesen kiürüljön. Az általam fogott és megtartott ragadozók tisztításakor mindig alapos gyomortartalom-vizsgálatot végzek. Az esetek túlnyomó többségében találok félig, vagy alig emésztett kishalat bennük, tehát az evést nem feltétlenül tartós éhezésnek kell megelőznie.

Egy dologra azért nagyon oda kell figyelnünk a téli pergetéskor, ha eredményesek akarunk lenni: az alaposan lelassult mozgású ragadozókra ne is próbálkozzunk a nyári ütemben megszokott, gyorsan vontatott műcsalikkal horgászni, mert ilyen esetekben figyelemre sem méltatja, vagy egészen egyszerűen nem éri utol azokat.

Jó még tudnunk azt is, hogy a süllőnek a csukával ellentétben nincs revierje, kifejezetten társas, csoportos életmódot folytató hal. Tehát: ahol egy süllő van, ott van több is! De, mivel a kannibalizmus a süllőre is jellemző, ezért a süllők korcsoportok szerint a lehetőségekhez képest igyekeznek elkülönülni egymástól. Ha tehát gyors egymásutánban arasznyi süllőket fogunk, az adott helyet gyorsan hagyjuk ott: ez a bölcsőde, többkilós példány jelenlétére itt ne nagyon számítsunk!

áradáskor van esélyünk

Ejtsünk most néhány szót az időjárás, és a vízállás okozta tényezőkről, melyek a süllő tartózkodási helyét és étvágyát befolyásolhatják!

Talán kisebbségben maradok véleményemmel, de úgy tartom, hogy az időjárás a süllők tartózkodási helyét és étvágyát döntő mértékben nem befolyásolja. Ha logikusan gondolkodunk, be kell látnunk, hogy a víz alatt egyetlen hal sem érzékeli a szelet, nem éri őket az eső. Ezek a tényezők inkább minket, horgászokat késztethetnek visszavonulásra. Az esőt, a ködöt, a hideget elviseljük, de az orkánerejű, viharos szél szinte lehetetlenné teszi egy könnyű, tizenkét grammos wobbler hajigálását. A süllőt ez mindössze annyiban érinti, hogy talán a megszokottnál kissé mélyebbre és beljebb húzódik, hogy a hullámok által felkavart (és számára ártalmas) iszapot, hordalékot elkerülje. Kissé jobban hat étvágyára a légnyomás változása és a frontbetörések. A melegfront és a vihar előtti csend fokozza étvágyát, míg a hidegfront betörés kissé csökkenti azt. Ez azonban messze nem azt jelenti, hogy hidegfronti hatás alatt ne lehetne süllőt fogni. Vannak hosszú-hosszú napokig tartó hidegfrontok, de a süllő pusztán ezért nem fog hosszú ideig koplalni, várva a melegfronti hatást.

A víz hőmérsékletének szerepét már kitárgyaltuk, de ez amúgy is az évszakokhoz kapcsolódik szervesen, nem pedig az időjáráshoz. A vízállás jelentőségét is kénytelen vagyok hasonló rövidséggel elintézni. A süllő legjobban a megállapodott, vagy nagyon lassan ingadozó vizet kedveli. A gyors apadás már nem kedvez étvágyának, tartózkodási helyét pedig alapjaiban átrendezheti. Drasztikusan alacsony vízállás esetén a sekélyvízi süllőtanyák sok esetben egyszerűen a szárazra kerülnek, tehát akarja, nem akarja, kénytelen lesz arrébb állni. Az áradás kezdete viszont nagy fogásokkal kecsegtet. Ez nem más, mint híres-nevezetes pezsdülés. A pezsdülés pontosabban annyit jelent, hogy a vízszint még nem változik ugyan, de a víz biokémiai összetétele már igen. Ezt a süllők kitűnően érzékelik, és igen érzékenyen reagálnak is rá. Ilyen esetekben elő a pergetőbotot, és irány a vízpart! A pezsdülésről úgy szerezhetünk legbiztosabban tudomást, ha folyamatosan figyelemmel kísérjük a vízállásjelentéseket. Ha például a Duna vízszintje napok óta mozdulatlan ugyan, de a rádió azt mondja be, hogy a Duna Bécsig árad - ez a Duna magyar szakaszára vonatkoztatva a pezsdülés. Sajnos, a pezsdülést azonban követi az áradás, ez pedig minden, csak nem kedvező. élőhallal, szelettel ilyenkor süllőt fogni szinte lehetetlen, mert az áradás szinte teljesen elveszi az étvágyát. A csalihalnak oda-odavág ugyan, de bekapni, beforgatni, és pláne lenyelni már nem akaródzik neki. Műcsalinkkal viszont még ilyenkor is eredményeket érhetünk el. A műcsalit nem kell nyeletni, és ha a süllő odavág egyet neki, nagy valószínűséggel hozzá is ragad. A vízállással kapcsolatban leírtak természetesen csak folyóvizekre vonatkoznak.

A pergetés iskolájának következő részében maradunk még a süllő horgászatánál, de sokkal konkrétabb vizekre evezünk. Megismerkedünk a süllőfogásra alkalmas műcsalikkal, megtudhatjuk, hogy melyiket mikor, hol alkalmazhatjuk eredményesen, és melyikkel milyen érzékeléseire tudunk odahatni a süllőnek. Ejtünk néhány szót a pergető-felszerelés szakszerű összeállításáról, magáról a pergetés akciójáról, a fárasztásról, a süllő életben tartásáról, és elárulok majd néhány olyan műhelytitkot, melyek alkalmazása nálam nagyon bejött.

A pergetés Iskolája V. rész

A süllőpergető szerelés összeállítása

Villantózó, wobblerező, twisterező vagy más, egyéb pergető-tevékenységet folytató horgásztársaim felszerelését el-elnézegetve sajnos arra a következtetésre jutottam, hogy néhány igazi profitól, vagy megszállott amatőrtől eltekintve, a magyar horgászok túlnyomó többsége pergetésre alkalmas felszereléssel perget. A pergetésre alkalmas szerelés és a pergető felszerelés között pedig óriási ám a különbség! Mert, ugye, pergetni lehet akár egy két-háromszáz gramm dobósúlyú, háromnyolcvanas teleszkópos bottal, fenekező orsóval és negyvenes-ötvenes zsinórral is. Lehetni lehet, hát persze, hogy lehet, de minek? A tizedik dobás után leszakad a karunk és megfájdul a hátunk, műcsalink pedig a kívánt távolságnak jó, ha a felénél fog vizet érni. A pergető felszerelés elemei: a bot, az orsó és a zsinór a hagyományos ütőhorgászathoz használatos felszerelésekhez képest sokkalta nagyobb igénybevételnek vannak kitéve. Gondoljunk csak bele! Míg egy reggeltől estig tartó horgászat során egy bojlis horgász dob maximum hatot-nyolcat, ugyanezen idő leforgása alatt mi, pergető horgászok dobunk hat-nyolcszázat. Ezért állíthatom bátran, hogy amely felszerelés az intenzív, gyakori pergetést kibírja, az talán a kuttyogatást és a nádi pontyozást leszámítva, mindent kibír. Tehát a botnak, az orsónak és a zsinórnak igen sok kritériumnak kell megfelelnie. (A műcsalikat egyelőre hagyjuk: a műcsalik nem pergető felszerelések, hanem magának a pergetésnek, mint horgászmódszernek az eszközei. )

Mielőtt azonban, ezen kritériumok ismertetésébe belefognék, engedtessék meg nekem egy gondolat! Ha nekem annyi pénzem volna, mint amennyi nincs, külön felszerelést vásárolnék a wobblerezéshez, külön a twisterezéshez, külön egyet a körforgó villantózáshoz, és megint csak másikat a támolygókhoz. Nem ugyanazzal a szereléssel pergetnék a Balatonon, mint tenném azt a Dunán. Egyetlen halfaj pergetve történő megfogásához ez, ugye, öt-hat botot, ugyanannyi orsót és kilométernyi zsinórt jelentene. Alig hiszem, hogy ezt a luxust a magyar horgászok megengedhetik maguknak, ezért aztán a következő megoldást választottam: ismertetem az Olvasókkal, hogy hogyan is néz ki egy süllőfogásra alkalmas pergető-felszerelés “standard”-je, hogy mi is legyen a kiindulási alap. Ennek a kiindulási alapnak az ismeretében pedig ki-ki saját ízlésének, kedvenc horgászvize jellegének megfelelően kisebb-nagyobb mértékben alakíthatja, finomíthatja, vagy éppen durvíthatja felszerelését a különböző műcsalikhoz, azonban a botra, az orsóra és a zsinórra vonatkozólag természetesen konkrét tippeket adok.

A pergető bot

A korombeli horgászok túlnyomó többsége (természetesen velem az élen) annak idején beleesett egy komoly hibába. Nevezetesen: elkezdtünk a hagyományos, kétrészes botok helyett teleszkópos botokkal pergetni. A jó öreg lustaság azonnal észrevetette velünk, hogy a teleszkópos horgászbot mennyivel kényelmesebb, mint kétrészes társa: szállítási hossza jóval kisebb, a horgászat befejeztével pedig nem kell szét-, illetve leszerelni, elég, ha összetoljuk, és horgunkat beakasszuk az orsó felkapó karjába. Nem vettük azonban észre, hogy a teleszkópos horgászbotok nyújtotta előnyöknek ezzel vége is van; nem vettük észre hátrányait, mely hátrányok következtében a teleszkópbot igényes, rendszeres pergető horgászatra gyakorlatilag alkalmatlan. Hogy mik ezek a hátrányok? Először is: A teleszkópos horgászbot túl sok tagból áll, és ahány tag, annyi az átfedés. Egy átfedés hossza még a legjobban eltalált kúpszögek esetében is körülbelül húsz centiméter, így aztán egy háromméteres botot ízekre szedve tapasztalhatjuk, hogy öttagú botunk valójában nem három, hanem pontosan négy méter anyagból készült. Pergetéskor szükségünk van egyméternyi anyag többletsúlyára? Nem hiszem. Hiszen, mivel állandóan kézben tartva horgászunk vele, elsődleges szempont, hogy könnyű legyen. De a sok tag és sok átfedés rengeteget ront a bot karakterisztikáján is.

A pergető bot kétrészes legyen

A pergető bot esetében elengedhetetlen keménységet, rugalmasságot és gerincességet egy teleszkópos bottól soha nem kapjuk meg. Azazhogy megkapjuk, de nagy árat kell fizetnünk érte: egy 30-60 grammos dobósúlyú kétrészes bot gerincesség, rugalmasság és viszonylagos merevség tekintetében, már produkálja azokat az értékeket, mely értékekért egy teleszkópos bot esetében 80-100 grammos dobósúlyig kellene elmennünk, ismét csak jelentős önsúly-többletet kapunk cserébe. Néhány órás dobálás után azt hiszem, mindenkinek be kell látnia, hogy ez a csere bizony minden, de nem előnyös. Végül, de nem utolsósorban meg kell jegyezni, hogy a teleszkópos horgászbotok utolsó előtti gyűrűje gyakran csúszógyűrű.

Nomen est omen (a név előjel): következésképpen el fog csúszkálni, illetve el fog forogni, átlag tízdobásonként. Pergetés közben pedig jobb dolgunk is akad, mint egy nyavalyás csúszógyűrű állandó igazgatása. Tehát: ha pergetni akarunk, a teleszkópos botokat felejtsük el! De kétrészes botból sem mindegy ám, hogy melyiket válasszuk. Mint említettem, legyen karakteres, gerinces, viszonylag kemény, merev, de ennek ellenére érzékeny pálca. Ezekkel a tulajdonságokkal a pergető bot elsősorban anyagának, másodsorban gyártástechnológiájának köszönhetően rendelkezik.

Anyagát tekintve általában grafit, karbon, kevlár, boron, vagy whisker, illetve ezeknek az anyagoknak különböző keveredése-variációja is lehetséges. Komolyabb botok anyagát űrhajózási célokra fejlesztették ki eredetileg, így nem csoda, hogy pokoli igénybevételeket bírnak ki. Maga a gyártástechnológia az utóbbi években számottevően nem változott, ezen a téren talán csak a körszövött botok szélesebb körű elterjedéséből profitálhatunk: a körszövés a bot súlyát alig növeli, de teherbíró képessége jó néhány lapáttal rátesz. Hogy a pergető bot hosszáról is essen szó: kiindulási alapként fogadjuk el a kerek három métert. Ez elég rövid ahhoz, hogy könnyű legyen, de elég hosszú a távolabbi dobásokhoz is.

Ha csónakból horgászunk, a botnyél legyen rövid, hogy ne akadályozzon a dobásban

Elérkeztünk a legkényesebb kérdéshez: Vajon mekkora legyen egy süllőfogásra alkalmas, tehát közepes pergető bot dobósúlya? Talán el sem hiszik, hogy profi pergető horgászok és elismert szakírók közt milyen iszonyú viták dúlnak ebben a kérdésben! Az egyik tábor a könnyebb, körülbelül 15-30 grammos dobósúlyú pergető botokra esküszik. állítják, hogy csak egy ilyen, viszonylag lágy spiccel tudják pontosan érzékelni, és nyomon követni mű csalijuk mozgását. állítják, hogy a süllőfogásra alkalmazott könnyű műcsali a viszonylag gyenge spiccel jobban meghajlítva messzebbre dobható. Ebben igazuk is van - mégsem velük értek egyet. Sohasem tudhatjuk ugyanis, hogy a süllő hogyan kapta el műcsalinkat. Ha hosszirányban, akkor semmi gond, a tűhegyes hármas horog akár bevágás nélkül is biztosan ülni fog. Ha viszont - és ez nagyon gyakran előfordul - keresztben kapja be azt, akkor kőkemény bevágással kell beigazítanunk horgunkat a kimondottan kemény, csontos süllőpofába, és ehhez a nagy erejű bevágáshoz a gyenge, túl lágy, 15-30 grammos dobósúlyú bot ereje kevés. Elismerem, szép dolog ugyan a szerelés finomítása, de csak ésszerű határokon belül. A horgászat elsősorban halfogásról szól, ezért magunknak is adjunk némi esélyt, ne csak a halnak. Engem személy szerint mindenesetre megütne a guta, ha kapitális süllőm a túl lágy, gyenge bot miatti erőtlen bevágás következtében venne tőlem búcsút közvetlenül a szákolás előtt!

Ami pedig a dobástávolságot és a műcsali mozgásának érzékelését illeti, ezekre is van orvosság. Dobáskor hagyjuk a zászlót a megszokottnál kissé hosszabbra, és így dobásaink távolsága számottevően csökkenni nem fog. A műcsalik vezetésénél pedig megláthatjuk majd, hogy legkevesebb eredménnyel az egyenletesen vontatott műcsali kecsegtet, ezért azt néha meg-megállítjuk, újra indítjuk egy hirtelen rántással, vagy bele- belecsuklózunk. Egy-egy ilyen mozdulatsor végrehajtása közben pedig még azt is meg fogjuk érezni, ha műcsalink horgára a vízben úszó apró szennyeződés, falevél, hínár, stb. akadt - az erősebb bot ellenére is!

A pergető bot rendelkezzen nagy méretű gyűrűkkel

Ajánlatom tehát a 30-60 grammos alap

Egyetlen dolog maradt, amire pergető bot esetében nagyon oda kell figyelnünk: a gyűrűk. Ezek lehetőleg legyenek minél nagyobb méretűek, de sokkal fontosabb az anyaguk. Ez az anyag mindenféleképpen SIC (szilícium-karbid) legyen. SIC gyűrűkkel szerelt bottal sok-sok kilométernyi zsinórt nyűhetünk el anélkül, hogy a gyűrűkön a legparányibb kopás vagy ne adj’isten bevágódás keletkezne. Bátran dobálhatunk akár a legdurvább szövésű fonott zsinórral is, a súrlódás még ez esetben is minimális.

Fontos, hogy az orsórögzítő csavaros legyen

Azt hiszem, az orsótartóról nem kell külön említést tennem: A patent- vagy békazáras megoldás már a múlté, a pergető botokat gyárilag, kivétel nélkül a jóval biztosabb tartást biztosító csavaros orsótartókkal szerelik.

összegezve: Süllőpergetéshez kétrészes, kemény, gerinces, karakteres de egyben érzékeny, kereken háromméteres, 30-60 grammos dobósúlyú, SIC gyűrűkkel szerelt könnyű botot válasszunk. A rendkívül bőséges választékból olyan húszezer forint környékén már találhatunk használható pergető botokat, a felső határ viszont a csillagos ég.

Pergetés Iskolája VI. rész

A pergető orsó

A pergető botokhoz hasonlóan a pergető orsó esetében is le kell mondanunk bizonyos kényelmi megoldásokról. Jómagam amennyire alkalmatlannak találom a teleszkópos botokat pergetésre, legalább ilyen mértékű ellenszenvvel viseltetek a hátsó fékes orsók iránt. Tény, hogy a hátsó fékes orsók a magyar horgászok körében elterjedtebbek, nagyobb népszerűségnek örvendenek, mint első fékes társaik, és tény, hogy a hátsó fékes megoldás kényelmesebb, könnyebben hozzáférhető és kezelhető. úgy vélem azonban, hogy az itt felsorolt tények nem előnyök, csupán megszokások. Ha eddig nem tettük volna, ideje ezen megszokásunkon változtatni eredményességünk érdekében. Következésképpen: Vásároljunk első fékes orsót!

Előnyei már ránézésre is azonnal kitűnnek. Az orsó “fara” körülbelül feleannyi helyet biztosít a féklamelláknak, mint amennyi helyet kínálnak a csésze (dob) nyújtotta lehetőségek. A kétszer akkora térbe kétszeres átmérőjű, és kétszer annyi féklamellát lehet beépíteni, tehát a maximális fékerő a duplájára növekszik. Akadós terepen, nagy testű halakra, bikaerős fonott zsinórokkal pergetve ez elengedhetetlen követelmény.

Nemrégiben testközelből néztem végig egy nem is túl nagy, körülbelül 25-30 kilós harcsa fárasztását - és bizony nem volt épületes látvány. Az erős bot és a 22 kg szakítószilárdságú fonott zsinór erőtartalékait a gyenge hátsó fék miatt a horgász egyszerűen nem tudta kihasználni. A teljesen behúzott, már-már megszakadással fenyegetett fék ellenére a harcsa oda ment, ahová éppen akart, és csak a vakszerencsének köszönhető, hogy végül szárazra került. Ugyanott, ugyanazzal a bottal, ugyanolyan erős zsinórral de első fékes orsóval ezt a harcsát tíz percen belül biztonságosan hullára lehetett volna fárasztani a másfél órás, teljesen bizonytalan végkimenetelű szenvedés helyett. De a több és nagyobb átmérőjű fék lamella sokkal jobban elősegíti orsónk fékjének letapadás mentességét, mint a hátsó fékes orsók icipici féklamellái. Számtalan esetben előfordult velem, hogy éjszakai süllőzéskor a nagytestű fogas szinte a partig követte wobbleremet, és csak a legutolsó pillanatban, szó szerint a lábam előtt vágott rá arra. Ilyen esetben az orsó fékjének letapadása zsinórszakításhoz, bottöréshez és halunk elvesztéséhez vezethet. Ami a fék beállítását illeti, javaslom, hogy ezt a műveletet nagyon pontosan, de még a horgászat megkezdése előtt hajtsuk végre, az alkalmazott zsinór paramétereinek megfelelően, ha pedig egyszer beállítottuk, horgászat közben már ne nagyon babráljuk azt. A nyeletőfékes orsók használata pergetéshez szóba sem jöhet, de egy jól eltalált harci fék időnként jó szolgálatot tehet. A ragadozó halakra nem jellemzőek ugyan a hosszabb kirohanások, de ha sokat pergetünk, előbb-utóbb meg fogunk akasztani kívülről egy-két nagyobb busát. A “kabátba” akasztott busa kirohanása pedig nem piskóta! Egyhuzamban képes lezörgetni vagy száz méter zsinórt, de úgy, hogy felszerelésünk csak úgy recseg-ropog. Aztán végül hagyja magát a partig pumpálni, már-már el hisszük, hogy dögre fáradt - erre kezdi elölről. A harci fék alkalmazásával védhetjük ki ilyenkor a már meggyengült zsinór szakadását anélkül, hogy az előre beállított fékerőn valamit is változtatnánk. (Mielőtt bárki is a gereblyézés vádjával illetne, elárulom: a külső akadás minden pergető horgásszal óhatatlanul előfordul, és a szakítástól nem a hal, hanem az értékes, gyakran igen nehezen pótolható mű csali elvesztése miatt rettegek.)

úgy érzem, az orsók fékrendszeréről ennyit tudnunk bőven elég, de végezetül még egy megjegyzés: léteznek középfékes orsók is, magam is kóstolgattam, teszteltem ezeket. Nem rossz, nem rossz, de kár, hogy csillagászati ára miatt nem fog szélesebb körben elterjedni!

A pergető orsó vizsgálatának következő sarkalatos pontja a csapágyazás. A pergető botok dobósúlyához hasonlóan ez a kérdés is késhegyig menő viták tárgya lehet. Saját, teljesen szubjektív véleményem szerint a pergető orsó 4, - 5, - vagy 6 csapágyas legyen. Ennél több csapágy alkalmazása szerintem teljesen felesleges, csak a “design”-t és az esetleges árnövelés lehetőségét szolgálja.

Fontos, hogy a csapágyak közül egy a zsinórvezető görgőben legyen elhelyezve, hogy az valóban görögjön, ne pedig csússzon. Az ide-oda, (ahová még éppen elfér) például a hajtókar fogantyújába szerelt csapágyak engem egyáltalán nem tudnak meghatni - a pluszként kifizetett súlyos ezresekért pláne nem. Sokkal fontosabb a csapágyakon kívül beszerelt nyaki tűgörgő, mely az orsó kotyogását - lötyögését alapjaiban akadályozza meg. Igen hasznosnak találom a balanszírozott (kiegyensúlyozott) hajtókart és az úgynevezett ONE WAY CLUTCH - rendszert. Ez utóbbi tulajdonképpen nem más, mint a null-visszaforgás gátlás, magyarul: ahol a hajtókart megállítom, az ott meg is fog állni, egyetlen tized-millimétert sem fog visszafelé forogni. Ez a műszaki megoldás ismét csak a fékrendszer teljes letapadás mentességét segíti elő.

Minden komolyabb pergető orsó kétsebességes dobemeléssel működik, (ezt a műszaki megoldást hallottam már kétsebességű tengelyemelésnek is emlegetni) és a fonott zsinórok használatánál a gubancok elkerülése és a kellő dobástávolság elérése érdekében ez ismét csak elengedhetetlen követelmény. Monofil zsinórok alkalmazása esetén a kétsebességes dobemelésű orsó használatától eltekinthetünk ugyan, de ha kipróbáljuk, garantálom, hogy nem fogunk visszatérni a hagyományos, egysebességű dobemeléses orsók használatához. Dobásaink távolsága jócskán megnő, a zsinórt pedig olyan mérnöki pontossággal szedi, hogy öröm nézni.

A dob kialakításának vizsgálatakor a következő szempontokat vegyük figyelembe: először is készüljön könnyűfémből, mert a szorosan tárolt zsinór a műanyag dobot kör keresztmetszetűből hamar oválissá alakítja, de a fonott zsinór esetleg össze is roppanthatja azt. A dob ne legyen mély, mert minél mélyebb, annál magasabb a pereme, ez pedig csökkenti a dobástávolságot. Szerencsére erre már a gyártók is rájöttek, és az orsók zsinórkapacitását nem a dob mélyítésével, hanem annak kónuszos megnyújtásával növelik. A pergető orsók pótdobja általában műanyag, ezért jómagam csak nagyon finom szerelék és vékony monofil zsinór használata esetén alkalmazom ezeket. Figyeljünk oda arra is, hogy pergető orsónkban örökéletű felkapókar-rugó legyen.

A pergető botok vizsgálatánál nagy hangsúlyt fektettünk a bot súlyára, az orsó esetében viszont nem kell megijednünk, ha első kézbevételkor kissé nehéznek tűnik. Nehéznek tűnik, mert belül nem vacak műanyag vagy spiáter, hanem nagy kopásállóságú bronz, esetleg titánium. Lényeg, hogy botunk és orsónk súlyát tekintve összhangban, egyensúlyban legyen. Elárulok egy jó kis trükköt, melynek segítségével következtethetünk erre az összhangra: keressük meg a boton azt a pontot, ahol a bot nyele és maga a bot találkozik, és fektessük ujjunkra a botot. Ha ettől a ponttól jobbra-balra botunk az orsóval szerelve öt centiméteren belül ujjunkon egyensúlyban megáll, akkor felszerelésünk kényelmes. Tehát az orsónak igenis legyen némi súlya, mert egy túl könnyű, vacak műanyagból készült orsót használva botunk esetleg fej nehéz lesz, amitől a pergetés fárasztóbbá válik. (Ez a trükk persze csak közepes pergető-felszerelés esetében működik, egy nyolcméteres bolognai bot esetében legalább másfél kilós orsóra volna szükségünk e szerint, ami ugye kissé nonszensz.)

Lehetőség szerint ne tányérkerekes, hanem végtelenített - csigás meghajtású orsót válasszunk, és igazi ínyenceknek ajánlom a behüvelyezett-tengelyes orsókat. Az orsó méretét tekintve a kiindulási alap legyen a 40-es méret.

összegezve: Ha jó pergető orsót szeretnénk, válasszunk negyvenes méretű, négy-öt-hat csapágyas, tűgörgős, balanszírozott hajtókarral, ONE WAY CLUTCH - rendszerrel, örökéletű felkapókar-rugóval, kétsebességű dobemeléssel ellátott, kónuszosan kiképzett távdobó fémdobos, végtelenített csiga-meghajtású, behüvelyezett tengelyű elsőfékes orsót.

Pergetés Iskolája VII. rész

A pergető zsinór

Elmosolyodom, ha arra gondolok, hogy milyen zsinórokat használtunk úgy 25-30 évvel ezelőtt. A többség NDK Leska-val, cseh Silon-nal horgászott, a kissé igényesebbek a francia Nocrita-t választották, míg a csúcsot talán a svéd Abulon Extra jelentette. Ma már azonban a bőség zavarával kell megküzdenünk, ha zsinórt akarunk választani.

A jó pergető zsinór legyen lágy, de nem nyúlós, kopásálló, csomótűrő, bírja a napsugárzás és a vízben esetlegesen előforduló vegyi szennyeződések károsító hatásait, szakítószilárdsága legyen minél magasabb. Egyszerre ennyi kritériumnak megfelelni kevés zsinór képes, amelyik viszont produkálja ezeket a tulajdonságokat, annak bizony az árán is tükröződik. Ennek ellenére szívből javaslom, hogy a zsinórválasztáskor ne spóroljunk, mert hamar rá kell majd jönnünk, hogy a zsinór esetében tulajdonképpen az olcsó a drága. Nem sok értelmét látom megvásárolni a silányabb minőséget, melyet egynapos pergetés után akár el is dobhatunk, mert kiszálkásodott, megnyúlt, megszívta a nap, kikezdte a víz, stb. Jó minőségű zsinórral horgászva még intenzív, szinte mindennapos pergetés esetében is átvészelhetjük a szezont öt-hat tekerccsel, tehát anyagilag ugyanott tartunk, mintha a gyenge minőségből vásárolnánk minden pergetéshez újat és újat. Minden más tekintetben jobban járunk azonban a jobbat használva. Először is azért, mert a jó minőségű zsinór szakítószilárdsága magas, belőle elegendő lehet jóval vékonyabb méret is a biztonságos fárasztáshoz, míg dobásaink távolsága nő. Jómagam süllőpergetéshez nyáron 0, 25 mm, télen 0, 20-0, 22 mm átmérőjű csúcsminőségű monofil zsinórt használok. Egy igazán jól megkötött csomó a gyári szakítószilárdságból mindössze kilenc százalékot vesz le, így 0, 25-ös zsinórt használva, mely 8, 50 kg-ot bír, még a csomó megkötése után is közel hétkilós értékkel gazdálkodhatunk. Ez az érték a legnagyobb süllő biztonságos kifárasztásához is bőven elegendő, de a véletlenül befutó csukák-harcsák rokonait is jól bírja. A féket természetesen igen precízen állítsuk be, és az orsó dobja legyen teljesen feltöltve. Télen harcsatámadástól nem kell tartanunk, így a húszas, huszonkettes zsinórok 5, 50 illetve 6, 10 kg-os szakító szilárdsága ismét csak nem igényel felüllicitálást. Gyakran előfordul, hogy süllő helyett termetes csuka kapja el mű csalinkat, mert egyes vizeken élőhelyeik azonosak, de a télen lelassult-legyengült csuka sem fog bírni viszonylag vékony, de erős zsinórunkkal.

Fonott zsinórok használatát a süllőre való pergetéshez indokolatlannak tartom, igazi létjogosultságuk csukázásnál és harcsázásnál van, így előnyeit-hátrányait, a benne rejlő lehetőségeket és a különleges csomózási-, ragasztási-, varrási technikákat majd a megfelelő helyen és időben fogom részletesen ismertetni.

összegezve: A süllőre való pergetéshez válasszunk télen húszas- huszonkettes, nyáron huszonötös jó minőségű, csomótűrő, kopásálló, magas szakítószilárdságú, napsugárzás és vegyi szennyeződések ellen védett lágy, de nem nyúlós monofil zsinórt.

Pergetés Iskolája VIII. rész

A mű-csalik

A süllőfogásra alkalmas mű-csalik fogósságuk sorrendjében a következők: Wobblerek, twisterek, gumihalak, körforgó villantók, támolygó villantók. Ha a felsorolt mű-csalik bármelyikét megfelelő módszerrel, műléggyel kombináljuk, nagyságrendekkel eredményesebbek lehetünk. De pergethetünk süllőre meggörbített testű, élettelen csalihallal is. Ez ugyan nem mű-csali, de mindenképpen a pergetés témakörébe tartozik, esetenként igen eredményes, így ejtünk néhány szót erről is.

Alkalomszerű, teljesen véletlenül zsákmányolhatunk süllőt más mű-csalikkal, például szivarólommal, jiggel, pilkerrel is, bár ezek nem kimondottan a süllőhorgászat eszközei. Ne ijedjünk meg azonban, ha számunkra teljesen ismeretlen mű-csalival találkozunk: némelyikük igencsak megér egy misét!

Néhány éve történt velem, hogy átpergettem egy napot és a fél éjszakát, de legfogósabb, jól bevált, sokszor bizonyított wobblereimmel, twistereimmel csak egy-egy rávágást tudtam kicsikarni, lassan kezdtem beleunni az egészbe. Holtfáradtan ültem le falatozni, közben wobbleres-ládám tartalmát vizsgálgattam. Kotorászás közben kezembe akadt egy mű-csali, melyet kanadai barátomtól kaptam ajándékba, egy közös horgászat emlékeképpen. Ezt a mű-csalit, a Spinn-o-glow-t az USA északi államaiban, a Nagy-tavakon, Alaszkában a Yukon-folyón és főleg Kanadában a Nagy-Medve és a Nagy-Rabszolga tavakon alkalmazzák lazac, nagytestű pisztrángfélék és maréna fogására. Nálunk azonban nincs lazac, a maréna is hiánycikk, igazán nagytestű pisztrángokról pedig csak álmodozunk. Az ajándékot tehát ládám mélyére süllyesztettem, és soha eszembe nem jutott kipróbálni. Most azonban hirtelen elhatározással felkötöttem, gondolván, hogy az eddiginél eredménytelenebb ezzel sem lehetek. A kellemes meglepetés hamar, körülbelül a harmadik dobást követően érkezett, kemény, koppanós rávágás formájában. Rövid fárasztás után egész jópofa, közel hármas süllőt szákoltam, mely az újdonságot olyan gyanútlanul, olyan mélyre nyelte, hogy kiszabadításra legalább ötperces kemény munkámba került. Az ezt követő félórában megfogtam még az engedélyezett mennyiséget, majd másnap hajnalban ugyanez a mű-csali a balinok körében aratott osztatlan sikert. Ezek után természetesen már igen nagy becsben tartottam volna a Spinn-o-glow-t, de szegényke földi (azaz vízi) pályafutása egy alattomos kövezés “jóvoltából” hamarosan véget ért, pótolni pedig szinte lehetetlen: nemhogy Magyarországon, de egész Európában sem kerül kereskedelmi forgalomba.

Az eset tanulságait mindenesetre levontam: Azóta, ha újdonság kerül a kezembe, azt bizony rögtön kipróbálom, még akkor is, ha eredetileg piranára, cápára, vagy akár krokodilra is fejlesztették ki azt. Spinn-o-glow tehát nincs, de van helyette más.

A Pergetés Iskolája következő tananyagában analizáljuk, hogy mikor melyik mű-csalit és hogyan alkalmazzuk.

Tippek egy kis pergetéshez

A kristálytiszta víz ugyan szép és kecsegtető látványt nyújt a horgász számára, de ne feledjük, minél tisztább a víz, a halak annál inkább lakoznak a számukra biztonságot nyújtó helyeken.

Lenyűgöző az üveg látszatát keltő víz, olykor szinte a fenékig elláthatunk benne. A nagyon tiszta vizekben, egy kis koncentrált odafigyeléssel farönköket, vízi növényeket, talán még halakat is megpillanthatunk. Sajnos az ilyen jellegű horgászvizek e csodálatos adottsága, általában negatívan befolyásolja a fogási eredményeinket. A naptól jól megvilágított átlátszó víz, a halaknak is lehetővé teszi azt, hogy a felkínált csalinkat, tüzetesebben szemügyre vegyék, még akár kételkedjenek annak valódiságában is. Ilyenkor figyelhetjük meg gyakran a ragadozókat, hogy vontatáskor követik ugyan a wobblerünket, villantónkat, ám nem csapnak le rá. A kishalak is kerülik ilyenkor a nyílt vizet, hiszen számukra sem nyújt biztonságot a víz hiányzó zavarossága és ezért beljebb húzódnak. Ezt teszik a nagyobb süllők és csukák is. A víz mélyebb részeire vonulnak vissza, ahol a fény nem annyira erős és gyengébbek a látási viszonyok. Sekély jellegű vizeken nem adatik meg ez a lehetőség rablóinknak, itt mozdulatlanul állnak a fenéken, az alkonyatra és az éjszakára várva.

Nem árt tudni, hogy a horgász számára, az árnyékos részek rejtik ilyenkor a megoldást. Ilyen árnyékos helyek például a stégek alatti részek, a vízre hajló fák, hidak, tavirózsák levelei alatti részek. Olykor egy-egy nagyobb felhő által keltet árnyas helyen is számíthatunk kapásra. Azt sem árt tudni, hogy szeles napokon, mikor a víz felszínét számtalan apró hullám borzolja fel, nagyobb számú rablással számolhatunk, mint olyanokon, melyeken a víz felszíne teljesen háborítatlan. és hogy miért?

A hullámok csökkentik a vízbe hatoló fény mennyiségét, továbbá a széliránnyal szemben lévő partszakaszt zavarossá teszik, ilyenkor a kis halak legelésznek a felszabaduló táplálék darabocskák között, eközben előmerészkednek a rablók is, hogy bekebelezhessenek egyet-kettőt közülük. Ekkor érdemes dobásainkkal megcélozni ezeket a részeket. Legyünk ám nagyon óvatosak, nehogy a halak látómezejébe kerüljünk. Ők ugyanis sokkal hamarabb vesznek észre minket, mint ahogy csalinkat feltudnánk kínálni számukra. A partmenti hal beállásokat, ezért megfelelő távolságból, lehetőleg a parttal párhuzamosan próbáljuk meg csalinkkal átpásztázni.

Az én tapasztalataim szerint tiszta vizekben, a gyors csalivezetés erdeményrevezetőbbnek bizonyult a lassúnál. Valószínűleg ez annak tudható be, hogy a lassúbb vontatás, kétségeket kelthet bennük és a halaknak ebben az esetben több idejük van, pontosabban szemrevételezni a mücsalit. Azt is megpróbálhatjuk, hogy a gyors csévelést követő támadásnál, csalinkat a támadó csuka szája előtt hirtelen állítsuk meg. Ez gyakran bizonyul sikeresnek.

éjszakai pergetés

Amennyiben nem sikerülne napközben megfelelő fényvédett helyre lelnünk, ahol a kiszemelt halaink tartózkodnak, úgy alkonyatkor, illetve az éjszaka folyamán valószínűleg több szerencsével járhatunk. Az éjszakai horgászat nem csak nyáron kecsegtet kiváló fogásokkal! Az ilyen horgászatokhoz kétféle csalit tudok melegen ajánlani, melyek nálam nagyon jól beváltak: ezek a gumihalak és közvetlenül a felszín alatt úszó wobblerek. Főképpen a süllők merészkednek az éjszaka leple alatt a felszínre, ilyenkor még a mély vizeken is a felszín közelében vadásznak az éjszakai holdfényben játszó apróhalakra. Nyílt vízen a wobblerek váltak be a leginkább, ezek közül is a Jake-wobbler, Gizard-Shads, az Original Rapala 13 és 18cm-es változata, Nils Master féle Invincible, és a Halco wobblerek. A legfogósabb színek az éjszakai fényviszonyoktól függnek nagymértékben. Lehetnek kékesek, fehérek, sötétzöldek és a feketékről sem szabad semmiképpen megfeledkeznünk!

Viszont vigyázzunk, mert alkonyatkor nem mindig a felszín közelében zajlanak a rablások. Ilyenkor a fenék közeli táplálékszerzés sem ritka. Ez különösen késő ősszel figyelhető meg. Ekkor fehér és sötétzöld gumihalat részesítek előnyben, de a favoritom az őszi alkonyatnál: a jól bevált fluoreszkáló csillámos gumihal.

Végül nézzünk tíz olyan tippet, amelyet egy pergető horgásznak nem árt megjegyezni:

Vajon más szelek fújnak?

Régóta olvasom az országban megjelenő horgászlapokat, 1993-ig visszamenően meg is van majd az összes példány. A pontyokról, süllőkről és a harcsákról írt cikkeket megkülönböztetett figyelemmel kísértem. én csak ezekre horgászom, gondoltam nem árt lépést tartani a fejlődéssel. Elsősorban nem a fogott halak nagysága érdekelt (látok eleget máshol), inkább a felszerelések összeállítását, a fogások körülményeit (idő, évszak stb.) néztem, kerestem az újdonságokat.

Vajon a harcsa télen fogható a legjobban?

A pontyozásban nem emlékszem különösebb kunsztra hosszú évek óta. Vegyes csalik, esetleg a kissé üzletszagú bojli. Talán már unalmas is kicsit, gyerünk tovább. Süllőhorgászatban véleményem szerint a gumihalak felfedezése a legutóbbi nagy dobás, de bőven iskoláskorú az is.

Harcsázóknál sem látok csalik és egyebek vonatkozásában kirívó változást. Hanem a fogások évszakonkénti megoszlását vizsgálva egyik ámulatból a másikba esek! December eleji, február végi, március eleji fogásokról szólnak a hírek. Dermedt, félkómás állapotú, mégis mohó harcsaóriások vágnak oda a nagyméretű hármashorgokkal ellátott villantóknak. A képeken együtt látható sportember és sportszerűen elejtett áldozata. Milyen kár, hogy a december végi, januári nagy hidegek sokszor befalazzák a vizek hátát, akár egy-két hónapra is visszatartva a nagy helyismerettel rendelkező lelkes pergetőket a vermelőhelyeken pihenő harcsák űzésétől.

Egy-két éve május-június helyett a jég beállta előtti és a jégveszte utáni hetekben esznek legjobban bajuszos kedvenceink?

Nem tudom a választ, nem vagyok harcsa. Több évtizedes horgászmúltam tapasztalatai azonban mást sugallnak:

Talán a tél elején egy kupacba gyűlő és a tél végén még a vermelő helyeken tartózkodó erősen lecsökkent aktivitású halak egyszerűbben elejthetők, mint máskor.

Talán egy olyan trendről van szó, amely éve óta terjed hiába küzdünk ellene szárazon és vízen? Lassan beépül elfogadott értékeink sorába és egyelőre még pirulva, de tapsolunk a produkciók láttán?

én nem teszem!! és nem tenném egyik horgászújság több könyökkel nyomuló reklámembere helyében sem! Ugyanis ezeknek a fogásoknak bár eredménye látványos, sportszerűsége többszörösen megkérdőjelezhető. Akik kicsit is tájékozottak horgászéletünk időszerű problémáiban, tudják miről beszélek.

Bármilyen horgászattal kapcsolatos témában akár csak egy sportszerűséget megkérdőjelező momentum is akad, szakmai, horgászetikai értékrendjére valamit adó publicista nem vállal semmilyen közösséget azzal.Vagy más szelek fújnak a sporthorgászat berkeiben és a hogyan helyett a mennyit nézik? Mert, ha igen a világért sem szeretnék maradinak látszani! Gyorsan törleszkedek is az új idők zászlóvivőjéhez és sietek hasonló cikktémákat ajánlani neki:

Szavahihető forrásból tudom, hogy a Ráckevei-Duna bizonyos helyéről egy csendes decemberi éjszakán több, mint egy tonna vermelő harcsát emeltek ki pergetve e nemes módszer szerelmesei, de a hárosi és ercsii kövezések villantózói sem panaszkodnak téli dévér, kecsege és „ami akad” zsákmányukra. Talán az új idők friss lehelete elfújja szerénységüket és megismerhetjük e nagyszerű atlétákat is.

De nem elmélkedem tovább. Inkább elbúcsúzom és a modern kor eszméit szem előtt tartva megyek horgászni. Tudok néhány jó süllő helyet! Majd küldök egy képes beszámolót az eredményről!